Szabó Balázs Bandája egy évvel ezelőtt újrakezdte a táncot, és az együttes tagjai már nem lépnek egymás lábára. A létrejött egészből nemsokára nagylemez is születik.

Ismertebb számoknál közös éneklés, hegedűs-népzenés dalokra táncolás, versfeldolgozásokra ráismerés, lassabb ritmusokra csukott szemmel ringatózás. És mikor kinyitom a szemem, Balázs már más hangszeren játszik, mint amikor becsuktam. Szabó Balázs Bandája négy hónapja játszott utoljára Budapesten - április végén a Gödörben léptek újra fővárosi színpadra. A hétvégi koncertek után a kicsit fáradt, de nagyon lelkes Szabó Balázzsal beszélgettem.


Hogy sikerült a budapesti koncert a színpadról nézve?

Vártuk a visszatérést, meglepetésekkel is készültünk, és nagyon jól sült el az este. Nem is emlékszem, hogy lett volna korábban olyan alkalom, ahol ennyi részt kihagyhattam a szövegekből, mert a közönség helyettem énekelt. Kölyökfejjel ábrándoztam arról, hogy majd sokan lesznek egy koncertemen, és a közönség hangosan énekli a saját dalaimat. Most, hogy ez megtörtént, nehéz lenne szavakba önteni, hogy milyen érzés, de mindenképpen jó és nagyon megható.

Az egyik meglepetés, hogy most először hívtál vendégeket a koncertre. Mi történik ilyenkor a színpadon köztetek?

Nem árt, ha magunk számára is új helyzetet teremtünk a színpadon. Ha egy nem annyit próbált, begyakorolt szituációval találkozunk a fellépésen, akkor mindenki jobban figyel a zenekarból. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember először táncol valakivel, és az elején még szokni kell, hogy merre lép és mit csinál, illetve mi történik, ha véletlenül az illető lábára lép.

Lesz még ilyen tánc?

Remélem, hogy nem egyszeri alkalom volt, és lesz még keringő. Grecsó Krisztián és Pleszkán Écska olyan figurák, akikre érdemes odafigyelni, és örülök, hogy a mi közönségünknek is be tudtam őket mutatni. Az elmúlt egy év sok ilyen kölcsönhatást hozott, és izgalmas utakat jelölt ki.


Tavaly áprilisban volt az első koncertetek az új felállással az Akváriumban. Mennyire érzed, hogy már összeszoktatok?

Csiszolódunk. Sok koncerten vagyunk túl, ez mindig hoz egyfajta összeszokottságot, sok az összemosolygás is a színpadon, de ez egy véget nem érő folyamat. Mindig csiszolódni fog. Általában úgy működik, hogy én megírom a dalt, a zenekar pedig hozzáteszi a maga részét. A dal így nem csak az enyém és nem csak a zenekaré, hanem egy szerves, lélegző egész. A mostani zenészekkel először ezt kellett újrateremteni. Most, hogy ez összeállt, kicsit máshogy is gondolkozom, mint korábban. Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy valójában nem kell félni a váltásoktól. Egyre bátrabb vagyok a kísérletezések terén is: mit lehet még kihozni magamból és más zenészekből. Korábban mindig zenekari kereteken belül oldottunk meg mindent. Most van az a fajta szabadság, hogy ha egy dalt vendégelőadóval vennék fel, aki jobban otthon van az adott stílusban, ezt is megcsináljuk. Az elmúlt időszakban sok zenésszel sikerült együtt dolgoznom, akik új irányokat hoztak, de a centrum ugyanaz marad. Valószínűleg nem fogok kibújni a bőrömből.

Milyen folyamatok vezettek a döntéshez, hogy a színházi világból kilépve a zenélésre koncentrálj?

Tizenkét éven keresztül a nappal bábszínház, éjszaka koncert párosítás nagyon fárasztó. Mindenképp szerettem volna egy kis pihenőt tartani, mert azt gondolom, hogy mind pszichésen, mind fizikálisan szükségem volt rá. Persze hiányzik a színház, még akkor is, ha nem hirtelen és végérvényesen lett vége. Annyi a szakítás lényege, hogy nem írtam alá állandó szerződést. A régebbi darabjaimat még játszom, bejött az életembe itt Budapesten is egy mesedarab, és bízom benne, hogy akár Kecskeméten, akár a Budapesti Bábszínházban leszek még vendég.

Mire használtad az időt és energiát, ami felszabadult?

Nem tudom, hova tűnt az az idő. Valaki ellopta. Reggel felkeltem, és nem volt ott, ahol hagytam. Persze volt sok bájos pillanat. Amikor felköltöztem Budapestre, gyakran elromantikáztam azon, hogy milyen lesz, amikor kiülök egy kávézó teraszára és dalszövegeket írok. Nagyon jó érzés volt, amikor ez megtörténhetett. A nagylemezre való tekintettel ráadásul ez aranyidőszak volt, mert így több idő jutott az előkészítésre. Az íróasztalból már nagyjából kikerültek a szövegek, úgyhogy most egy másik munkaszakaszhoz érkeztünk: a stúdiózáshoz. De nekem ez már általában a könnyebbik része. A zene- és szövegírás a legnehezebb, amikor a nullából kell teremteni. Számomra is titkos folyamat, hogy mikor és mitől működik egy dal. A stúdiózás már inkább arról szól, hogy egy megszületett gondolatot hogy neveljünk ki magunknak. Úgy kell megmutatnunk, hogy a legtöbbet árulja el magáról. Ráadásul ez lesz a harmadik albumunk, ami minden zenekar életében fontos. Ilyen zűrzavaros időszak után rendrakásnak is érzem az új lemezt. Rutinosodom, öregszem, tanulok, igyekszem esszenciákat és tanulságokat levonni az elmúlt évekből, úgyhogy remélem, hogy egy letisztult lemez fog születni, ami új utakat tud kijelölni.

Mi ez a szerves egész, amit játszotok? Besorolható műfajilag a zenétek?

Szerintem nem annyira fontos a kategorizálás, de vannak olyan élethelyzetek, amikor elengedhetetlen. Például amikor majd elkezdik kipakolni a még nem létező lemezünket a polcokra, vagy a rádióban el kell dönteni, melyik blokkban játsszák a számainkat. Nekem reményem, hogy ez egy saját hang tud lenni, de persze sok mindenre hasonlít. Vannak pillanatok, amikor felbukkan a jazz, de aztán el is tűnik. Van egy-két rockosabb szám, van benne népzene, és játszunk népdalfeldolgozásokat is. Alapvetően eléggé kevert zene, de abban bízom, hogy az én gondolataim és a zenészek lelkülete miatt felismerhetővé válik a hangzásvilág. A műfajokat már korábban lefektették, és ezek közt lehet mozogni. Majd az idő eldönti, hogy amit csinálunk, mennyire lesz egy szikla a körülöttünk lévő tengerben, és mennyire fog kilátszani. Több tíz év múlva derül majd ki, hogy valóban maradandót alkotott-e az ember.

Nagy hangsúlyt fektetsz az irodalom és a zene összefonódására is. Egy korábbi interjúban azt mondtad, „örök kérdés, hogy vers-e a dal vagy dal-e a vers." Milyen válaszkísérleteid vannak erre a kettősségre?

Szeretném erősíteni az irányt, hogy a mondanivaló fontos része a zenének. Ebben az esetben pedig miért ne lehetne szinte már irodalmi a szöveg? Költő persze nem vagyok, ötleteim vannak, amiket megpróbálok úgy kifejezni, ami közel járhat az irodalomhoz.


Mi alapján választod ki a verseket, amiket később megzenésítesz?

Tudattalanul történik a folyamat. Felcsapok egy kötetet gitárral a kezemben, és vagy jön ötlet vagy nem. Előfordul, hogy felkérésre írok, de szerintem sokkal természetesebb, ha a vers talál meg engem, vagy én őt véletlenül, és ebből lesz egy kaland.

Mennyire fontos, hogy hass az emberekre a zenéddel, és hol foglal helyet az önkifejezés?

Nem is állnék a színpadra, ha nem szeretnék hatással lenni az emberekre és álszerénység lenne azt mondani, hogy nem akarok hatni. A másik oldalon viszont ott van az eufória, amit a zenélés ad. És persze a kölcsönhatás is, ami a kettő közt történik: hatás, válasz, reakciók, ellenreakciók. Egyik sincs a másik nélkül. És persze én is szeretnék kapni: egy alkotó ember számára nagyon fontos a visszajelzés. De van egy pont, amikor ha csak a visszajelzésekkel foglalkozol, akkor elveszíted önmagad. A negatív és a pozitív kritikát is helyén kell kezelni. Az ember nem tud megállni középen, állandóan ingadozik. Soha nem aggódtam, hogy befolyásolni fog a növekvő népszerűség. Ha az ember egészséges úton jut el oda, ahova eljut, akkor ez nem kérdés. Nem tudnám elfelejteni az elmúlt tizenöt évet, amióta zenéléssel foglalkozom. Voltak nagyon kemény és nagyon hálás időszakok. Törtek össze dolgok, de gerinc nem roppant ketté, és ez a fontos.


Valaki kitett a koncertről egy fotót Facebookra, ahol Grecsó Krisztiánnal énekeltek, és azt írta alá, hogy ti vagytok „Magyarország két legszerényebb tehetsége". A szerénységet kicsit félretéve mi az, amire igazán büszke vagy?

Őszintén hálás vagyok, hogy Krisztiánnal az AEGON-díj kapcsán összebarátkoztunk. Azt gondolom, ez több annál, mint egyszerű találkozások sorozata, amikor rendezvényeken együtt lépünk fel, és megállapítjuk a másikról, hogy jó fej, és utána mindenki hazamegy. Ennek története lett. Ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor Faludy Gyuri bácsival dolgoztam egy ideig (a verseit és fordításait adtam elő), vagy a színész kollegáimmal ültem Debrecenben a színházbüfében. Ezekben a pillanatokban éreztem azt, hogy erről álmodoztam, és hálás vagyok, hogy közéjük tartozhatok. Büszke vagyok ezekre a dolgokra, de arra különösen, hogy édesanyám büszke rám, amiért ott állhattam ennyi ember előtt, és eljutottam az első dalomtól idáig. Más boldogság egy anya tükre: benne vannak a gyökereim és a láthatatlan jövőm is, és ez nekem is büszkeség. Nagyon hosszú, nagyon rögös út volt ez, és remélem, hogy még ugyanilyen hosszú út áll előttem.

Nemrég Pilinszky verssorát idézted, amikor az életfilozófiádról kérdeztek: „Amiként kezdtem, végig az maradtam." Beszéltünk már arról, miben változtál, de mi maradt ugyanaz a debütáló, egy szál gitáros koncerted óta?

Emlékszem a pillanatra, amikor egy gimnáziumi fellépésen életem első nagy tapsát kaptam. Az a furcsa, bizsergető érzés a hátam közepén azóta is megvan. Amikor az emberek éneklik a szöveget, egyszerre nagyon jól esik, és zavarban is vagyok. Ha másokat is érdekel, amit csinálok, és én is imádom, akkor ezért megéri harcolni. Emellett most már ott van az, amit a szakmától, más zenészektől kapok, a közönségtől pedig az energia és szeretet, ami áramlik felém. Akkor is ezért vágtam bele, és most ugyanezért folytatom.


Szabó Balázs Bandája legközelebb május 22-én lép fel Budapesten. Az idei első fővárosi szabadtéri koncertjüket a Zöld Pardonban tartják.