Eddig nem tudott hibázni az amerikai Yeah Yeah Yeahs csapata, a negyedik, Mosquito című munkájukat azonban már a rajongók sem tudják majd feltétel nélkül szeretni.

Különös, de a New York városában az ezredfordulón megalakuló YYY életművére úgy tűnt, hogy önnön színes, eklektikus összetétele volt a legnagyobb hatással: a karizmatikus énekes Karen O, a cingár gitáros Nick Zinner és a visszahúzódó dobos Brian Chase triója ugyanis amennyire különböző egyéniségeket tömörít egybe, legalább olyan változatos lemezekkel jelentkezett eddigi működése során. A 2003-as, ma már talán legendásnak is nevezhető Fever To Tell maga volt a vad kakofónia; a három évvel későbbi Show Your Bones már egy kicsit puhább és sokrétűbb arculattal bírt; a legutóbbi, '09-es It's Blitz! pedig masszív elektronikus impulzusainak köszönhetően lett egy mindvégig élvezetes munka, amellyel a fékeveszett klubzenekarból az indie-rock egyik szélesebb körben is elismert és szeretett produkciójává előlépő formáció illően zárta le sikerekben gazdag első bő fél évtizedét. A csapat szemmel láthatóan sosem siette el a lemezkészítést, ám ha új anyaggal jelentkezett, akkor általában átlagon felüli színvonalra számíthatott a közönség - az együttes negyedik albuma azonban még a szokásosnál is hosszabb ideig készült, ami mellett a kivételesen visszataszító borító, illetve az elsőként nyilvánosságra hozott ízelítő (Sacrilege) is további bizalmatlanságra adott okot, a teljes Mosquito alapján pedig elmondhatjuk, hogy sajnos jogos is volt az aggodalom.



Érdekes módon a trió eddigi legnagyobb kereskedelmi sikere (a korong az amerikai és a brit Top 10-be is képes volt betörni) egyben történetének eddigi leggyengébb munkája is lett - amely, igaz, hogy nem ejt kiköszörülhetetlen csorbát a karrieren, viszont az elvárások és az áttürelmetlenkedett évek után akaratlanul is erős csalódást okoz. A mű ugyanis mind a minőségi dalparkot, mind pedig a lehengerlő energiákat nélkülözi, az összképét pedig néhány fantáziátlan, sőt, zavarba ejtő húzás (Dr. Octagon-rapbetét például) mellett már csak az is tovább rontja, hogy a hármas eddig konstans módon érzékelhető lelkesedése itt erősen megcsappanni látszik. Zero-szintű bulihimnuszt vagy a Date With The Nighttal egy lapon említhető energiabombát tehát ne is keressünk, ugyanis a négy esztendővel ezelőtti elektronikus hangzás már régen a múlté, ráadásul a csapat által alapvetően zsigerinek és frenetikusnak beállított szerzemények (Mosquito, Area 52) leginkább csak ihlettelen garázstöltelékekként funkcionálnak. Persze nem csak az a gond, hogy nincs semmi, ami felforrósítaná az ember vérét, hanem az is, hogy az együttes fejezetten enerváltnak mutatja magát. Az eleve sötét, éjszakai hangulatból egy, a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé karakteres zenekar hallatszik ki, amelynek (a tagok eddigi bátor hozzáállásával szembemenve) mintha egyszerűen nem lenne kedve kimutatni a foga fehérjét: nem elég, hogy az általában intenzíven tomboló Karen O itt csupán fáradtan el-elénekelget, de a kreatív ötleteiről híres Zinner is kifejezetten alulteljesít önmagához képest, ráadásul a hol borúsan poszt-punkos, hol pedig szégyenlősen finom hangvétel sem a kiadvány malmára hajtja a vizet. Szerencsére azonban néhány órányi ismerkedés után valamennyire sikerül leöblíteni a rossz szájízt, aminek köszönhetően csak-csak felsejlik a tény, hogy a Mosquito csupán a hármas eddigi korongjaihoz képest tekinthető akkora visszaesésnek – ha mondjuk egy fiatal produkció egy pár fokkal azért több kedvvel előadott debütlemeze lenne, nem számítana rossz kezdésnek, hiszen még egy-két egész jó pillanat (Despair, Always) is helyet kapott az anyagon, amiből nem is a kerek, emlékezetes szerzeményeket, hanem a YYY-re jellemző kicsattanó hangulatot hiányoljuk leginkább. Így a korong szerencsére még nem egyenlő a trió keresztfájával, ám ettől függetlenül, ha a csapat eddigi négy albuma közül egyet a kukába kellene dobnunk, egészen biztos, hogy a Mosquitóra esne a választás.