Egy benzinkút kávézójában üldögélek, csípi a szemem a cigifüst. A  helyiségben rajtam kívül összesen két nő van, de ők  bútordarabok. Az egyik az italt adja, a másiknál fogadni lehet.

Asztaltársaságunk három főből áll. Egy idősebb magyar állampolgárból, egy középkorú brazil utazóból, és belőlem, aki egy rég elfeledett érzést üdvözöl ismerősként, amikor zárt térben gyújt rá a kávé mellé. Mindezt, mint jeleztem, egy benzinkúton. Odakint szakad az eső, én pedig ismét nyugtázom magamban, hogy imádlak, Bosznia.


A két férfi – akiknek ugyanaz a vezetéknevük, mint nekem, lévén igen közeli rokonok vagyunk – megadóan tűri, hogy tovább sűrítsem az egyébként is vágható füstöt. Útban vagyunk hazafelé, kicsit már minden mindegy, mint minden utazás végén. Az előbb az utolsó konvertibilis márkákat is eltankoltunk, amit nagyjából csak Bosznia-Hercegovinában lehet váltani. És igen vicces egy valuta, majdnem annyira, mint a tény, hogy Montenegróban viszont euró a hivatalos pénz.

A kávé kicsit zaccos, kicsit híg, és köze nincs az igazi bosnyák kávéhoz, amiért tulajdonképpen elindultunk. Az igazi célunk nem volt más, mint beverni egy originál, teával és egy pohár vízzel felszolgált, lágy kávét a szarajevói bazártól egy sarokra lévő kávézóban, ahol tavaly ilyenkor egy kancsal macska táraságában süttettük a hasunkat. Valamiért annyira szimpatikusak lettünk a tulajdonos barátjának, hogy meghívott minket az első körre. A második alatt meg megvitattuk az életet magával a tulajjal, aki húsz évet élt Olaszországban - a háború miatt, gondoltam én, de nem. A háború előtt költözött vissza, mert beleszeretett egy horvát nőbe, akivel a városban húzták ki az ostromot is. Riszpekt, gondoltam ezután.



A kávézó természetesen megvan, és úgy tűnik, kezdi beenni magát a turista köztudatba is, és egyre több erasmusos diák és jól öltözött nyugati látogató keresi fel. Okkal, szerintem, és én is csak ajánlani tudom. Ahogy magát az egész országot, mert utazni jó, utazni kell, és a boszniai vidék után Budapest egy gigapolisznak hat, amit ritkán szoktam érezni.

Mert milyen kellemes érzés, mondja apám, amikor az emberről már a Budapest vége tábla után lemállik minden civilizációs kulturáltság, és már a pécsi Király utcán kézzel tömi magába az alufóliába csomagolt hazai fasírtot, hogy utána a nadrágjába kenje a zsírt. Mert most szabad.

Eltelt négy nap különösebb kellemetlenség nélkül, bár a tavaly egy tartós bozóttűz miatt kimaradt Tara-kanyont idén sem sikerült bevenni, csak most egy hótorlasz miatt, és megtalálnunk Bosznia-Hercegovina és Montenegró között az egyik kifejezetten nem nemzetközi határátkelőt, úgyhogy kerültünk négy órát, aztán egy törött szélvédő miatt szerették volna elutasítani, hogy belépjünk az országba, de a kávénkat megittunk.

És megkerestünk még néhány szarajevói rózsát, tobzódtunk egy kicsit a mostari híd körüli bazársoron, ahol véresen komolyan veszik a háborús relikviák árusítását, belefulladtunk pár burekbe, kikerültünk pár kóbor kutya hordát, amik a világ legtermészetesebb dolgaként grasszálnak Szarajevóban, elmentünk Montenegró egyik legszebb és legnyugisabb helyére, a Durmitor Nemzeti Parkba, és közben próbáltunk nem turistának látszódni. Nem sikerült.

De megpróbáljuk jövőre is, mert ha hanyag bürokráciára, finom kávéra és egy kis keleti hangulatra vágyik az ember, akkor induljon el délnek – megígérem, jó lesz.