Nyolc év után érkezett meg a The Knife negyedik stúdióalbuma, amely több rajongót fog elüldözni, mint megtartani – ám ettől függetlenül nagyon is megéri bíbelődni vele.
Be kell vallanunk, heves előítéletekkel indultunk csatába az anyag ellen. A róla kimásolt első dal, a Full Of Fire ugyanis minden volt, csak nem az, amit a Knife-tól, illetve a tág értelemben vett popzenétől várhat valaki. Ugyanis egy undok, visszataszító és förtelmes szörnyszülött ez, amely sűrű, nyugtalan rétegeivel egyenesen olyan benyomást kelt, mintha nem az örömszerzés, hanem a gyötrés lenne az elsődleges célja: egymásra okádott ritmushangok, transzcendentális énekrészek, és egy kínlódva csipogó gumikacsa garantálja a kilencpercnyi konstans halált, ami után nem is érdemes abban reménykedni, hogy a korong többi része már Marble House-szerű gyönyörűségekből fog állni. A Habitual majd százperces játékideje ugyanis végtelenbe vesző drone-okkal, értelmezhetetlenül absztrakt kompozíciókkal és az idegőrlés különösen magas fokaira hágó fordulatokkal van tele, a beható megismeréséig tartó utat pedig kivételesen embert próbáló feladat végigjárni, igaz, még ennek ellenére (vagy pont ezért) is érdemes nekivágni a művel töltött hosszú óráknak.
A Shaking The Habitual egyik legsajátosabb jellemvonása az, hogy nem akar szórakoztatni. Nem az a célja, hogy a hallgató jól érezze magát, vagy hogy arra késztesse, hogy még többet akarjon belőle. Hanem épp ellenkezőleg: taszítja, megrémíti és kísérti az illetőt, hogy kideríthesse, hol található az elviselhetetlenségnek az a pontja, amin túl már nem lehet tovább bírni; valamint hogy megvizsgálja, mennyire rugalmasak a popzene olyan, sokszor törvényszerűnek hitt előírásai, mint a dalformához történő ragaszkodás, a spontaneitásra való törekvés vagy a fogyasztók igényeinek kielégítése. Normális esetben egy szerzemény (a refrén, a ritmus, a hangszerelés, stb. segítségével) lényegében felkínálja magát az embernek, hogy a kedvében járjon, hogy tetsszen neki. Az STH számai viszont máshogy gondolkodnak: itt nem csupán az öröm, de maga az öröm gondolata is csak egy távoli, múltba vesző fogalomnak tűnik, amelyen már régen túltette magát a csapat - így míg mondjuk a Silent Shout még egy könnyedén befogadható és élvezhető módon próbálta bemutatni nekünk, milyen zord és gyönyörűséges is a skandináv vadon; addig a Shaking minden zokszó nélkül hajít ki minket egy isten háta mögötti erdőbe, hogy beteges módon végignézze, mire megyünk egymagunk a mínusz kétszáz fokos hidegben bármiféle ruha és élelmiszer nélkül úgy, hogy a közeli kunyhó ajtaja is lakatra van zárva, és még ráadásul a kulcsot is beletörték.
Teljesen érthető, ha valaki képtelen befogadni azt, amit az STH a fülnek nyújt. A lemez dalai ugyanis (akár külön, akár együtt vesszük őket) valóban csak nagyon ritkán bizonyulnak többnek egy ijesztő és bekategorizálhatatlan hangáradatnál. Temérdek dobolás, ciccegés és kattogás; tízpercnyi csend közeli, a hallóküszöböt aligha átlépő ambientzörej és egy, a lehető legkínzóbb stílusát alkalmazó énekesnő adja egymásnak a stafétabotot; vagy fetreng egymás-hegyén hátán úgy, hogy az ember akaratlanul is elgondolkozzon azon, hogy vajon miféle őrült elv vezérelhette azokat, akik életre hívták ezt a teremtményt. Ha az elmúlt évek egyik legnehezebben megemészthető művét szerették volna megvalósítani, sikerrel jártak. Ha el akarták üldözni rajongóik kb. 96 százalékát, sikerrel jártak. Ha pedig azt tűzték ki célul, hogy még inkább elbizonytalanítsák a hallgatót a zenekar és maga a zene működését illetően, nos, akkor elsöprő sikert arattak. A Knife által az eddigiekben is humorral, maszkokkal és anonimitással keltett, a saját hatásmechanizmusában roppant fontos szerepet kapó kétségek ugyanis itt talán még inkább teret nyertek - a felmerülő kérdések azonban ezúttal jóval bonyolultabbak annál, mint például, hogy kik rejtőzhetnek az álarcok mögött. Lehet a popzene keretein belül értelmezni egy olyan albumot, amely számait csak vonakodva neveznénk daloknak? Ha nem, akkor mégis hova kellene sorolnunk a Shaking The Habitualt? Muszáj arra törekedni, hogy a zene élvezhető legyen? És egyáltalán: komolyan vehető-e annyira a korong, hogy efféle dolgokon morfondírozzunk a megismerése közben? Vajon egy következetes, szilárd ideológiai háttérrel és művészi szándékkal felépített alkotásról van szó; vagy mindez csak egy provokatív türelemjáték két vicces kedvű svéd részéről, akik színes overallokban és parókákban hintázva röhögnek azon, hogy a képesek vagyunk őrjítő szélkakas-nyikorgást és idegtépően földöntúli boszorkány-éneket hallgatni tízperceken keresztül hallgatni úgy, hogy még filozofálunk is rajta? Az album természetesen nem ad egyértelmű választ egyik kérdésre sem, sőt: sokkal inkább arra buzdít minket, hogy mi magunk jöjjünk rá a titok nyitjára.
A Shaking The Habitual tehát nem saját muzikális értékei miatt lehengerlő, hanem amiatt, hogy számos olyan kérdést feszeget, amit egy közönséges együttesnek megfogalmazni is nehezére esne. Annyira más elvek szerint működik és annyira máshogy hat, hogy az egyszerre nyűgözi le, sarkallja gondolkodásra és ejti zavarba az embert - végül ugyanis nem ő kacag a zenekaron, hanem pont, hogy a zenekar rajta. Ezt figyelembe véve pedig világos, hogy az STH mind összetételében, mind pedig mondandójában oly távol áll mindentől, amivel a "nagylemez" címszó alatt találkozhatunk, hogy a szokásos értékelési metódus lehetetlen rá alkalmazni - ez viszont nem csökkenti sem az album jelentőségét, sem pedig vágyunkat, hogy az elkövetkezendőkben is találkozhassunk ilyen nagyszerű alkotásokkal.
0%
