A Könyvhét alkalmából részletesebben is foglalkozunk néhány új könyvvel. Sorozatunk második részében Tarján Tamás, Turczi István, és Boldog Zoltán könyvét mutatjuk be.

Amiről itt általában megfeledkeznek, hogy a Könyvhét eredetileg elsősorban a magyar írók, költők és főleg olvasóik találkozási lehetősége, igen nagy hagyományú és fontos ünnepe. Elvben persze csupán. Ez kellene, hogy legyen az a hét, amikor a magyar olvasó megtudhatja, hogy mi a mai magyar irodalom. Ünnep kéne, hogy legyen. És ünnep is, amikor az ember szépen és jól megírt, igényesen kiadott könyvekre bukkan. Ünnep, amikor szerzőikkel is megismerkedhet, aláírást kérhet. Én legalábbis – ha nem is olyan nagy, mint Biró-Balogh Tamás (neves irodalomtörténész) barátunk Szegeden – gyűjtöm a dedikált köteteket, mert olyasmit lopnak polcomra, ami a magyar irodalom egyik legértékesebb kincsei közé tartozik: intimitást. Olyan szerzőknek a könyveit ajánlom tehát most a könyvhétről, akik ezt a mai irodalmat szervezik, ennek az intimitásnak, szépségnek próbálnak teret teremteni. Legritkább esetben kapnak ezek a könyvek metróreklámot, nem szólnak róluk szalagcímek, de azért érdemes a fővárosban vagy vidéken a könyvheti könyvek között egyiküket-másikjukat beszerezni. Olyan szerzőket ajánlok tehát, akik a mai magyar irodalmi élet szinte láthatatlan, de komoly alakító figurái. Természetesen minden jó és fontos könyvre sorozatomban nem térhetek ki, ezért bocs „vissza és előremenőleg" ahogy a költő mondta egy régi versben.

TARJÁN TAMÁS cikkei, kritikái, előadásai, megszólalásai, jelenléte mindig is figyelemre méltó azok számára, akik odafigyelnek arra, hogy egy értő kritikus, értő irodalmár mit lát a magyar irodalomban és azon túl fontosnak, érdekesnek. SZEMMAGASSÁGBAN című most megjelenő kötete címéről így vall a szerző:

„Pályakezdő éveimben írógépem mellől egy szemmagasságban húzódó könyvespolcra esett pillantásom. Ezen sorakoztak a mielőbb elolvasandó, főleg új kiadványok. Ma ablaknál áll az íróasztalom, rajta a laptoppal, de a „szemmagasságban-polcot" megtartottam a lakás egy másik pontján, ahonnan, ha arra haladok, a friss olvasni valók naponta ötvenszer is figyelmeztetnek önmagukra." Ki ne ismerné az érzést? Az irodalom – Hamvas szavaival élve – a „folyamatos eladósodás" érzetét kelti művelőiben. Lehet-e valaha végére érni a penzumnak? Lehet-e valaha törleszteni abból a sokból, amit az igazán jó és nagy könyvektől kaptunk? Ennek a könyvnek tanulmányai, előadásszövegei, esszéi, kritikái, vitacikkei, köszöntői és nekrológjai Tarján Tamás 2008 és 2013 között keletkezett írásai, irodalmi adósságának törlesztései. Írások Mándy Ivánról, Garas Dezsőről, Örkényről és Várkonyiról, Weöresről és sorolhatnám. Egy értő író-olvasó ember könyve az irodalomról, melyet nem csak azért érdemes elolvasni, hogy valóban tájékozottabbak és igényesebbek legyünk, hanem azért is, mert esetleg inspirálhat több és más könyv elolvasására, és mégnagyobb „irodalmi" adósság felhalmozására. Ez a fajta eladósodás ugyanis ellentétben az összes többivel valóban jó befektetés, és valóban megtérülő.

TURCZI ISTVÁN új könyve, amint alcímében ígéri „A beavatás regénye" lesz, úgyhogy rögtön igen kíváncsivá is tett a MINDEN KEZDET. A Parnasszus főszerkesztője évekkel ezelőtt kivívta tiszteletemet, amikor még nem is nagyon ismertem írásait, mindössze annyit tudtam róla, hogy azon kevés kiadók közé tartozik, akik következetesen jelentetnek meg fiatal költők versesköteteit. Maga a Parnasszus folyóirat is, nem egy tematikus számával gazdagította a kortárs magyar irodalmat, továbbá irodalomtörténeti forrás értékű tanulmányokat közölt és közöl, mindig minőségre törekedve. Turczi Istvánt azonban elsősorban, mint költőt ismerheti a közönség, bár régebben jelentek meg prózai munkái is (pl.: A többi csak kaland volt, 2005). Bevallom, engem meglepett új könyvével. Nem számítottam tőle ilyen jellegű prózára, bár abban a hagyományban mindig is benne volt, amelyet alcímében jelez előre, s amellyel igen magasra tette saját magának is a lecet. Könyve alighanem lassú és mély változást jelöl a szerzőnél, mind tematikailag, mind irányvételt illetően. Főhőse Azrael „egy kamaszkorból épp csak kinőtt fiatalember, útrakelő, aki a neki rendelt Zónában kénytelen tanulni az emberi kapcsolatokat." Lényege a beavatás keresése, átélése, abban a korban, amikor főhősünk azt a Seneca-idézetet írja fel magának mottóul: „egyforma hiba mindenkiben bízni és senkiben sem".

BOLDOG ZOLTÁN az előbbi két szerzővel egyetemben az irodalomszervező szerzők közé tartozik, csak éppen a fiatal generáció közé. Úgy ír néha, mint egy irodalmár, tanár és hírlapíró keveréke egyszemélyben, akinek legfőbb erénye az, hogy soha nem felejti el honnan jött. Boldog Zoltán Békés megyéből jött, és jelenleg Szegeden él. Eleinte a tanári pálya mellett, majd helyett kapcsolódott be az Irodalmi Jelen szerkesztőségének munkájába, ahol mára meghatározó figura lett. Ott és másutt is folyamatosan közöl tárcákat, melyeket a KIHEZ BESZÉL EZ A FASZI? című kötetben gyűjtöttek most össze. Ha most megvádolnak, hogy Zolit régről ismerem, joggal teszik, s én nem is tagadom, sőt bevallom, nagyon örülök első könyvének. Az első könyv kicsit olyan mint az első szex, túl kell rajta esni, s vagy sikerül vagy nem. Ezek a tárcák nagyrészt az irodalomról szólnak, másrészt ön- és világreflexiók. Rögzítési kísérletei egy gyorsan elmúló korszaknak, amelyben huszonévesek voltunk, éppen ezért elég komoly első könyvnek. Tárcái szép ívűek, humorosak, de ami a legfontosabb: őszinték. Ezt az őszinteséget kell csak megőrizni a későbbi cikkek, könyvek, idők során, s akkor szerez magának a sok klikkelő és kommentelő mellé még egy biztos és állandó olvasót is. Engem. A többieket nem garantálhatom, nekik csak ajánlhatom első könyvét. A közönség sodródik, az utókor dönt. A minőség mindig maradandóbb. Vagy nem?