Nem kell hagyományápolásról beszélni: a tradíció ugyanis nem beteg, hogy ápolni kellene. Jó példa rá a Nagyvárad Táncegyüttes évadzáró előadása.
Jómagam a hagyományőrzés fogalmát sem kedvelem, mert valamiféle múltban ragadást sugall számomra: egyfajta megtorpanást, ami gátat vet a korszakok közötti párbeszédnek. A hagyományőrzés sokkal inkább a múzeumok dolga, színpadi műfajként éppen mutatóssága és megszerkesztettsége lehetetleníti el az értelmezést.A hagyomány gyakorlása ezzel szemben a múlt felé való termékeny odafordulást jelenti; melyben benne foglaltatik az értékmentés, a felülvizsgálat – tehát az értelmezés, amely perspektívákat nyit alkotónak és befogadónak egyaránt.
Ezeket a távlatokat mutatja a Nagyvárad Táncegyüttes legújabb produkciója, a Kiss Ferenc és Horváth Károly zenei anyagán alapuló Nagyvárosi bujdosók is.
A nagyjából egy órás előadás egy alef. Ez a megfogalmazás annál is kedvesebb számomra, mert a nézők előadást követő beszélgetéseiből csíptem el. Az alef az a pont, amely tartalmaz minden egyéb pontot is. És valóban, a táncjáték mindenkinek mást üzent, mert az etűdsorozat, bár részleteiben rendelkezik valamilyen cselekményfoszlányokkal, összességében nem egy történetesíthető alkotás.
Azt hihetnénk, hogy négy koreográfust alkalmazni egyetlen előadás keretein belül, széttartást fog eredményezni. Ehhez képest Novák Péter úgy tudta együttlátni a különböző alkotók munkáját, hogy a költeményízű szövegekből, az élő zenéből, illetve a táncokból egy egységes világ elevenedett meg.
Nézze meg a Szigligeti Színház videóját az előadásról:
A látvány új tereket vont be a játékba. A tánctér egyik oldalán a zenekar emelvénye, a másik oldalán pedig vetítővászon állt (a diszkrét animációk nem vonták el a figyelmet a lényegről). A fekete, fehér és szürke színek egyaránt dominálták a táncteret, valamint a táncosok öltözetét is – néhányon, jelzsésszerűen, magyaros motívumokat fedezhettünk fel.
Valljuk be, eddig nem igazán tudtuk, hogy miért Nagyvárad Táncegyüttes, és miért nem Néptáncegyüttes, de ebben a produkcióban csupán jelzésszerű volt a folklór. A „néperek" átlépték saját árnyékukat, és párbeszédre léptették a legényest a kortárs tánccal. A kontakt tánc alkalmazásai olyan mozdulatáramlásokat idéztek elő, amelyek által nem a test, hanem a lélek mellbevágó csupaszsága került a középpontba.
Az első szólótánc akrobatikus elemei feszültséget generáltak a nézőben, mely feszültséget a következő szólótánc a katarzisig fejlesztett. Brugós Sándor, majd a később hozzá csatlakozó Kerekes Dalma a rítustánc fogalmát definiálták: duettjükben a fizikai valóság és a bújdosó spiritualitás közelsége teljesedett ki. Az alkotó ember alkotásban meggyötört teste lett közszemlére téve: a férfi vállsérülései az egész társulat alázatát, kitartását és élni akarását hirdették.
A Nagyvárad Táncegyüttes metamorfózisa több szintű. Az eltelt kemény egy hónap nyomot hagyott a táncosok testén is; fizikai átalakulásuk az új formanyelv természetes követelménye. Másrészt ez az új formanyelv hitelt adott a névnek: táncegyüttes – ez pedig történelmi jelentőségű, hiszen bizton állíthatjuk, hogy e táncszínházi törekvés alapjában véve újította meg a helyi tánckultúrát.
A NTE életében a Nagyvárosi bújdosók nem egy, hanem több lépés előre, s mint ilyen, számomra a Szigligeti Színház idei (eddigi) legnagyobb teljesítménye.
Írásunk forrása a szerző blogja.
