Mi sem fogadtunk volna arra, hogy a The Nationalnek ismét sikerül emlékezeteset alkotni, a Trouble Will Find Me azonban roppant kellemes csalódásra adhat okot.

Hatodik nagylemezének érkezésével egyre világosabban látszik, hogy a National kvintettje minél inkább öregszik, annál inkább jobb lesz. Az Ohióban alakult, egy ideje azonban már New Yorkban székelő zenekar első két albumára ugyanis még megjelenése után egy bő évtizeddel sem szokás könnyes szemmel visszagondolni, az elmúlt kb. hat-nyolc esztendőben kiadott munkáira viszont már annál inkább. Ugyan már a 2005-ös Alligator is elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést a formáció iránt, igazándiból a két évvel későbbi The Boxer hozta meg számára a valódi elismerést, amit a csapat nagyrészt az anyag egyedi, jól megkülönböztethető hangvételének köszönhetett, mely a poszt-punkos, legtöbbször talán az Interpolhoz hasonlítható borús gitárzenében merült ki, és amiben volt egy olyan utánozhatatlan, búgó melegség, ami kortársai közül valahogy ki is emelte a produkciót. Szerencsére később sem a színvonal, sem pedig a hangvétel nem változott, így soron következő High Violet is nagyjából elődjéhez hasonló arculattal, illetve minőséggel bírt (bár annyi előnye azért volt, hogy a banda eddigi talán legjobb száma, a Bloodbuzz Ohio is helyet kapott rajta), és mivel a jelenlegi átlaghoz képest az ötös már így is túlteljesítette magát az elmúlt két-három remek korongjával, akkor sem lehetett volna egy szavunk se, ha a hatodik nekifutásra már elfogy belőle a szufla. Így annak, hogy végül korántsem ez történt, csak teljes szívvel örülni tudunk.


A Trouble Will Find Me ugyanis nem pusztán tartani tudja a korábbi anyagok által jó magasra lőtt színvonalat, hanem árnyékukból kilépve még egy kicsit csavarni is képes a formulán, aminek köszönhetően ragyogóan folytatja a csapat hosszadalmas sikerhadjáratát. Az eddigiekben eluralkodó hangsúlyos dobtémák és gitárosabb szerkezetek ezúttal ugyan nincsenek túlprezentálva, és Matt Berninger énekes is érezhetően megpróbált kitörni a folyamatosan ráaggatott „simogató bariton" szópár terhe alól (ami miatt az együttes izzó bensőségessége, és hát Berninger simogató baritonja is sajnálatos módon elhalványult), azonban mindezért cserébe a TWFM talán a produkció eddigi legszebb nagylemeze lett, melyen leheletfinom elektronika, lágy szerkezetek és páratlan dalok csalogatják a hallgatót - ennek pedig még annak ellenére is érdemes engedni, hogy lehet, a mű elsőre nem azt nyújtja, amit az emlékei alapján várna az ember. Az ötösre jellemző energikusabb/karcosabb/sodróbb darabok helyére ugyanis valóban inkább komótosabb, balladisztikusabb számok kerültek, ráadásul ahol a kvintett pont, hogy régi énjére próbál visszakacsintani (Sea Of Love, Demons) ott egy kicsit lejjebb esik a színvonal. De még ezek a pillanatok sem képesek szétrombolni a közel hibátlan összképet, hiszen a korong szó szerint minden egyes szerzeménnyel csak több és jobb lesz, egyszer-kétszer (This Is The Last Time, Pink Rabbits) még a katarzis szintjére is eljutva. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert a legtöbb mai zenekar tényleg kileheli a lelkét egy-két hosszabb kiadvány után, és nagyon ritka az, ha valaki ennyi időn keresztül képes ilyen magas hatásfokkal működni. A Nationalnek viszont ez sikerült: a Trouble Will Find Me egy, már eleve kimagasló albumsorozatban nyit egy újabb fejezetet, és egy olyan csapat rátermettségét bizonyítja egyértelműen, aminek érdemei eddig sem szorultak bővebb ecsetelésre.