A magyar festő és grafikus 1934. június 18-án, 40 éves korában hunyt el. 1948-ban posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

Sokgyermekes családban nőtt fel, édesapja asztalosmester volt, művészi hajlamai ellenére Derkovits Gyulának is ezt a szakmát kellett folytatnia. A kényszer elől menekült Derkovits, amikor önként jelentkezett az I. világháború idején katonának. A fronton súlyosan megsérült, megbénult a bal keze és egész életére kiható tüdőbajt kapott. 1916-ban Budapestre költözött hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát.

1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Ezután Vedres Márk javaslatára Kernstok Károly szabadiskolájában sajátította el a festészet és rézkarc ismeretét. 1916-18 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. A Tanácsköztársaság idején Nyergesújfalun készült festményei Kernstok hatását tükrözik. 1922-ben a Belvederében rendezett gyűjteményes kiállításával zárult első festői korszaka.


1923-26 között Bécsben megismerkedett a baloldali emigránsokkal, s belépett az Osztrák Kommunista Pártba. E korszaka idején műveiben a német expresszionista festészet hatása mutatkozik. 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők c. festményét, 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást.

Bécsi politikai élményeinek hatása 1928-29 között jelentkezett festészetében. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába. Lakása egyben illegális találkozóhely is volt. A párt megbízásából készítette ebben az időben grafikai fő művét, az 1514 c., a Dózsa-féle parasztfelkelés által ihletett fametszetsorozatot.


Utolsó festészeti korszakát Végzés (1930), Alvó (1932), Kivégzés (1932), Vasút mentén (1932), Anya (1934) c. művei képviselik. 1931 körül Dózsa-sorozatát rézkarcba vitte át. 1930-ban készült szatirikus tusrajzsorozata a polgári társadalom bírálata.

A nyomor és betegség korán vetett tragikus véget életpályájának. 1934. június 18-án hunyt el, majd 1948-ban megkapta a posztumusz Kossuth-díjat.

1934-ben az Ernst Múzeumban, 1948-ban a Fővárosi Képtárban, majd Szombathelyen, 1954-ben a Szépművészeti Múzeumban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek műveiből emlékkiállítást. Az 1960-i Velencei Biennalén és Amszterdamban, 1961-ben pedig Rómában állították ki műveit.

Művészete az expresszionizmus nagy áramlatába kapcsolódott, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás remek ötvözetét.


Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon