Tévedések, hibák, véletlenek. Vagy mégsem? Minden esetleges, de nagyon is egzakt. Promenád – avagy legyen Ön is sorsturista! Beszélgetés Boross Martinnal.

Állandó társulat vagytok, vagy csak erre a projektre álltatok össze?

A Promenád az Artus társulat és most tavasszal alapított produkciós műhelyem, a Stereo Akt közös produkciója. Az Artus tagjain kívül vannak meghívott művészek: egy zenész, táncosok, színészek. Voltam decemberben Prágában egy konferencián, ahol olyan európai szervezetek – és az általuk delegált művészek – találkoztak, akik kifejezetten helyszínspecifikus művészetekre fókuszáló fesztiválokat szerveznek. A Placcc Fesztivál is tagja ennek, és akkor már úgy készültünk Nánay Fannival, a fesztivál szervezőjével, hogy a Promenád is része lesz a fesztiválnak. Általuk prezentálhattam a Promenádot, és így tudtak a koproducerek csatlakozni a projekthez.

Létező stílus a színházi sorsturizmus?

Stílusnak nem nevezném, ez nem egy elsajátítandó valami. Ez egy ötlet. Több buszos előadást nem is fogok csinálni. Vannak olyan produkciók, amiket valahogy lehet kapcsolni ehhez az előadáshoz. Egy belga srác Brüsszel utcáin, egy lakókocsiban vitte az embereket, akik sétatempóban nézték a kinti eseményeket. Egy másik előadásban, ami a Space társulat produkciója volt, a Kálvin téren zajlott a történet, amit a Mercure Hotel hídjáról néztünk. Nem tudom, hova sorolható ez a stílus. Volt egy hangulat, amit szerettem volna szcenírozni: amikor megyünk a villamoson, buszon, és ki vagyunk pattintva a saját lineáris idővonalunkból. Kicsit elrévedünk a múltba, kicsit a jövőbe.

Ahogy haladunk a busszal, olyan, mintha egy filmet néznénk. Ha azt mondod, hogy filmes eszközökkel dolgoztál, elhiszem. De azt is, hogy színházi eszközökkel. Ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Van a busz ablaküvege, ami médiumként funkcionál, attól lesz filmszerű az egész. Van az ablakkeret, ami olyan, akár a kamerának a kerete, illetve a busz sebessége, ami az időszerkesztésben fontos. Ennek dramaturgiai szerepe van. Minden esetben az az élmény befogadható része, ami a busz mellett történik; annyi ideig tart egy-egy jelenet, ameddig állunk. Fontos, mennyi idő múlva kell, hogy visszaköszönjön valami, hogy még emlékezzünk rá.

Hogyan választottátok ki a helyszíneket?

Tudtuk, hogy lesz egy megcsalás- és egy kizsebelés-jelenet, és hogy legyen abból is egy sorozat, amikor nem hagyják dolgozni a Szakembert. Mini biográfiákat látunk. Fontos, hogy hogyan tudunk meg valakiről pár perc alatt sokkal többet, mint ami indokolt lenne. Ettől sorsturizmus. Körülbelül húsz jelenethez kezdtünk el keresni Csepelen és a Wekerle-telepen helyszíneket. Úgy harmincöt lehetséges helyszínt próbáltunk ki, volt, ami működött, volt, ami nem. De aztán minden elkezdett egymásra hatni. Az útvonal, a sorrendek... itt egy kicsit nagy a hézag, oda be kéne tenni valamit. Aztán volt egy rövid időszak, amikor a konkrét helyszínek, az útvonalak, a jelenetek sorrendje és tartalma elkezdték egyszerre befolyásolni egymást.



Az előadás szórakoztató, és mondhatni, nyugati szellemiségű. Mégis ott van benne a kis magyar valóság: a szomorúság, és hogy szar az élet. Központi kérdés a menekülés. Van egy negatív felütés, aztán az egész átcsap szórakoztatásba...

Ha az előadás elejére gondolsz, az egy felfutás, felkészülés az útra, a karakterek bemutatása, egy bevezetés ebbe a metafizikus helyzetbe. Aztán persze jönnek színházi hatások, akció, humor, de a dolog hátterében ott van a valóság, amit nem lehet lehazudni. Elhangzik az előadásban egy történet, aminek a szereplője a gyerekével menekült el egy párkapcsolatból, mert verte a férje. Ami a színészek szájából hangzik el, azok a jelenetkészítések során készültek, vagy talált szövegek, vagy a saját írásaimat használtuk. A próbafolyamat előtt sokat buszoztunk a városban és gyűjtögettük a karaktereket. Vannak a szakemberek, akik attól szakemberek, hogy szakember-ruhában vannak. Terhes nő, turista, kocogó lány... Az urbánus, de közben az archetipikus figurákat is megfogalmaztuk. Megjelenik egy üzletember, aki egy csődlejtőn van, mindenhol megalázzák, vagy valamilyen szerencsétlenség történik vele. Minden szereplő életében egy változás áll be, az újrakezdés lehetősége.

Olyan szövegek ezek, mintha naplórészletek lennének.

A hangok és a szövegek annyi időre jönnek be, mint amennyire belekapunk egy-egy történetbe. Nincs mindennek eleje és vége. Információk vannak, néha olyan textusok, amik mintha egy szakkönyből lennének felolvasva, például hogy hogyan működnek bizonyos ázsiai börtönök, vagy hogyan zajlott némely ősi kultúrákban a szülés. A karakterek építése is nagyjából így zajlott. Kocsis Gábor minden jelenetben valamilyen más szakembert játszik, hol kertész, hol utcaseprő.



Ő is színész, vagy tényleg melós?

(nevet) Kágé színész és fénytervező. A Csepel Művek kabát, amit az előadásban visel, egyébként a sajátja. Neki például azért alakult így a szerepe, mert sok mindenhez ért, és olyan ember, aki bármihez is nyúl, az nem lehetséges, hogy az eredmény ne legyen kellően precíz.

Te hány éves vagy?

Huszonnégy.

Szeretnél később filmet csinálni?

Érdekel a film, de nagyon körülményesnek gondolom. Az az irány, amit a Promenáddal elkezdtem, közelebb áll hozzám. Azt, hogy a nézők egy esemény részeseivé válnak, semmi nem tudja számomra pótolni. Az, amikor beültetjük az embereket egy sötétszobába, ahonnan aztán kijönnek, nem ugyanaz.

Alapvetően optimista vagy?

Igen. De optimistának csak valamihez képest lehet lenni.