Lohinszky Loránd 12 éve nincs már színpadon, játszani ma már csupán egy-egy korábbi filmjében láthatjuk. A színházat azonban nem hagyta el, 88 évesen is megnéz minden darabot, habár – mint mondja – az előadások nagy részét nem tudja elviselni. Nem csoda: Lohinszky tagja volt annak a Székely Színháznak, amit manapság is csak „legendásként” emlegetnek. Többek közt az ő neve és játéka miatt is. A művész úr ma is szívesen emlékezik: arra a színházra, a pályatársakra, na meg a sztorikra. Például amikor, Erdős Irma feljelentette, Kovács Györggyel haragban voltak, amikor Tompa rendezett, amikor…

Kezdjük a jelennel. Mivel tölti napjait most Lohinszky Loránd és ez mennyibe hasonlít a valamikori életére?

A világon semmiben sem hasonlít a kettő. „Valamikor” a családom, a színház, na meg az egyetem, amit régebben csak főiskolának hívtak, töltötte ki az életem. Attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttem befejezem, többet nem játszom, simán meg tudtam tartani az elhatározásom. Pedig azt gondoltam, hogy Úristen, hogy fog hiányozni! De semmi, a világon semmi ez alatt a tizenkét év alatt nem vonzott a színpadra. Ehhez hozzájárult az is, hogy annyira leromlott ennek a színháznak a színvonala, hogy még ha lett volna bennem valamiféle vágyakozás, akkor sem vállaltam volna szerepet.

Ez azt jelenti, hogy 2000 óta indult romlásnak a vásárhelyi színház?

Romlásnak indult már hamarabb, de akkor még itt éltek és dolgoztak azok a színészek, akik ugyan már a második generációhoz tartoztak, de tartani tudták a színvonalat, annak ellenére, hogy a vezetésben már komoly gondok adódtak. Egyik igazgató váltotta a másikat, a rendezőhiány is gondot jelentett. Gondolok itt: Csorba Andrásra, Tarr Lászlóra, Gyarmati Istvánra, Tanay Bellára, Szamossi Kornéliára, Anatol Constantinra...(Az első nagy Székely Színházi garnitúra: Kovács György, Delly Ferenc, Szabó Ernő, Kőszegi Margit, Borovszki Oszkár, Szabó Duci és még sorolhatnám...). Ma sem a színészeken múlik, hogy ez a színház oda jutott, ahova, hiszen most is nagyon erős, jó csapatból áll a társulat, nagyon tehetséges, lelkes, fiatal színészek kerültek ide az egyetemről, akik továbbra is szívvel-lélekkel dolgoznának, ha volna, aki szívügyének tekintse a színház valamikori rangjának a visszaszerzését. Sajnos, az elmúlt évtizedekben, nem ezt tapasztaltuk. Hozzá nem értés, átgondolatlan műsorpolitka, szűklátókörűség, igénytelenség...és persze a pénzhiány, amivel sok mindent meg is lehet magyarázni, de nem mindent.
A főiskolán 1954 óta folyamatosan tanítottam egészen addig, amíg érdemes professzort csináltak belőlem. Aznap, amikor megkaptam ezt a kitűntető címet, meg is köszönték a munkámat és közölték, hogy tovább nem taníthatok. Na de hát, az én időm az többszörösen is lejárt már, hiszen 88 éves vagyok.

Ez 56 év a tanári pályán?

Igen. Ebbe még 1956 is beleesett, amikor kicsit zűrös dolog történt velem. Amikor kitört az ’56-os magyar forradalom, mint a hangyaboly olyan lett a főiskola. Én szokásomhoz híven, nagy pofával bementem a titkárságra, és megkérdeztem, hogy: „Be vagytok szarva, ti kommunisták?” Közben nem vettem észre, hogy Erdős Irma is ott van. Ismeri a nevét ugye?

Igen, hiszen minden évben átadják az Erdős Irma-ösztöndíjat a pályakezdő fiataloknak.

Na, látja, ez egy gyalázatos dolog, hogy 20 évvel a rendszerváltás után Erdős Irma-díjakat osztogatnak itt. Erdős Irma volt a kommunista színésznő. Ott nyüzsgött a vezetők között, mert Hajdú Győzőnek volt a felesége. Ő száz százalékig ahhoz a rendszerhez és azokhoz az emberekhez tartozott... Na de visszatérve az irodára és ’56-ra. Erdős meghallotta, hogy mit mondtam, elment és feljelentett, de Kovács György, és Szabó Lajos, az akkori rektor, közbelépett az érdekemben és valahogy megúsztam a dolgot.

Említette, hogy ez a színház romlik. Közönségként mindig megnézi az előadásokat?

Mindezek miatt ön hisz még a színház jövőjében?

Persze. A színházat amióta megszületett, állandóan temetjük. Folyton temetjük, és a színház mégis van, és létezik. A színházat az emberek már az őskorban felfedezték, a barlangrajzokon látszik is. Ez egy szükséglete az emberiségnek. Vannak hullámvölgyek, de létezik. A kommunista időben pedig kifejezetten támogatták, mert propagandának használták. Volt olyan periódus, amikor kiadták parancsba, hogy a darabok 70 százaléka szovjet darab kell, hogy legyen.

Na de vissza az elejére. Mikor és hogyan lett színész Lohinszky Lorándból?

Az úgy volt, hogy én gyerekkoromban is nagyon szerettem a színházat, Kolozsváron elég sok előadást láttam, főleg operettet, mert anyámék azt szerették. Én ma is el tudom dalolni az összes áriát. Tulajdonképpen prózai előadást akkor láttam először, amikor a piaristákhoz jártam. Ott minden második hét szombatján, színházi előadás is szerepelt a programban. Az én első színházi élményem, hogy egy gyönyörű piros ruhás nő van a színpadon, s pofájába vágnak egy marék pénzt, majd elájul. Ez – gondolom – a Traviata lehetett. Amúgy én sosem gondoltam arra, hogy színész legyek, csak munkát kerestem. 1943-ban apám meghalt, az anyám nyugdíja az biza kevéske volt. Kellett valamit dolgoznom, hogy pénzt szerezzek. Egy ideig tisztviselősködtem egy szövetkezetnél, de onnan az igazgató kirúgott, amikor közöltam, hogy én nem akarok tisztviselő maradni egész életemben. Mondtam, hogy én jogot végzek, és szeretnék majd bíró lenni. „Igen? Akkor vedd a kalapod, és menj bírónak!” – mondta és kirúgott. Ott maradtam állás nélkül, akkor mentem el a színházba, megkerestem Szentimrei Jenőt, az akkori igazgatót, hogy tud-e valami álláslehetőséget. Mondta, hogy igen, mert a nézőtéri felügyelői állás megüresedik, mivel az a zenész, egy hegedűs, aki eddig ezt az állást betöltötte visszamegy a zenekarba, s annak a helyére felvesznek engem. Így lettem nézőtéri felügyelő ’46 január 1-jétől a kolozsvári színházban. Ott összeismerkedtem a fiatal színészekkel, meg az öregekkel. Csóka József bácsi volt az, aki – amikor ’46 őszén megindították a főiskolát – arra biztatott, hogy próbáljam meg. Hát én megpróbálhatom – mondtam – de addig nekem eszembe nem jutott, hogy színész legyek. Csóka bácsi, aki nagyon jó táncos-komikus színész volt, de már nagyon idős, készített engem a felvételire. Két verssel készültünk, az egyik Arany János balladája volt, a Tetemre hívás, a másik Ady Harc a Nagyúrral. Nyilván a Csóka bácsi stílusában mutattam be a verseket. 45-ön voltunk és mind a 45-öt felvették, így bekerültem én is. Közben a színházban végeztem tovább a nézőtéri felügyelői dolgomat is. Én voltam az első a 45 felvett diák közül, akit Kőműves Nagy Lajos, aki tanárunk volt, és a színház akkori főrendezője, játszatott a színházban: ’46 december 25-én este 9-kor Márai Sándor Kaland című darabjában játszottam. Egy egészen picike szerep volt. Utána a Shakespeare Makrancos hölgyében megkaptam az egyik szolga szerepét, az majdnem főszerep volt. És utána jött egy nagy csend… ’47 decemberében már kiválogattak vagy öt színinövendéket az osztályból, s azokat leszerződtették a kolozsvári színházhoz. Köztük voltam én is, de nem ment jól. Szerepmigrénnek neveztem azt, amikor a szereposztásokat megnéztem, mert utána három napig fájt a fejem. Aztán meg is szoktam, hogy soha nem kezdtem fent, hanem lent a nevem keresését: egy inas, egy lakáj, egy katona szerepét osztották rám. Közben az osztálytársaim már játsztak, nem is kis szerepeket. Eldöntöttem, hogy most már mindegy, végigcsinálom ezt a négy főiskolai évet, s utána, ha van lehetőségem, elmegyek egy másik színházhoz, és ha ott sem megy, akkor abbahagyom. A jogon közben, levelezői tanfolyamon, végülis mind a négy évet elvégeztem, de a negyediken már nem vizsgáztam.

Milyen diák volt Lohinszky Loránd?

Órákon mindig pofáztam. Volt egy marxista tanárnőnk, én elneveztem szomorú asszonynak, mert mindig olyan kókadtan jött az órára. Egyszer arról volt szó az óráján, hogy Erdélyt miért csatolták Romániához. Én voltam az, aki tudtam a válaszokat általában, és a szomorú asszony tőlem kérdezte miért volt ez a trianoni dolog. Én mondtam, a magamét...a szomorú asszony pedig magából kikelve válaszolta: „Na látja, ez sovinimzus, meg nacionalizmus” – és beköpött a vezetőségnél. Ki akartak rúgni, megint meg kellett védjenek. Úgyhogy, amikor elhelyezték a végzősöket – addigra már csak 18-an maradtunk –, mondták is, hogy Lohinszky Sepsiszentgyörgyre kell kerüljön, mert ott Bokor elvtárs az igazgató, s ő megneveli majd, mert rossz utakon bódorog. Igen ám, csakhogy akkor már tanáraink voltak Kolozsváron Kovács György, Tompa Miklós és Delly Ferenc is. Jött Kovács György és mondta, hogy Tompával megbeszélték, leszerződtetnének Vásárhelyre. Hát én nem tudom elmondani magának, hogy ez akkor mit jelentett. Akkor volt a Székely Színház a csúcson. Elmondhatatlanul boldog voltam. Tompa azt mondta maradjak nyugodtan, majd telefonálnak, amikor jönni kell. Telt az idő azonban, és már szeptember lett, de engem még mindig nem hívtak, miközben a többi osztálytársam már mind elhelyezkedett valahol. Kétszer is felhívtam Tompát, ő azonban annyit mondott, maradjak csak nyugodtan, ő majd telefonál. Én azonban fogtam magam és szeptember 11-én felültem a repülőre, a Kolozsvár – Vásárhely járatra, és megérkeztem ide. Bementem Tompához, s mondtam neki, szeretnék dolgozni. Akkor még a Kultúrpalotában volt a színház. Éppen próbálták a Viharos alkonyatot, bevitt engem a próbára, és megkérdezte, ki tudna éjszakára helyet adni nekem. Csend… Egyszer csak jelentkezett Bedő Feri fűszeres – mert akkor Tompa összeszedte a privátokat is, nem csak a színészeket. Közben kiderült, hogy Bedő Feri ágyrajáró volt, és a saját az ágyát adta át nekem. Ki tudja, hol töltötte ő azt az éjszakát... Aztán másnap már kibéreltem egy szobát szemben a Kultúrpalotával, egy földszintes, tornácos, zsindelytetős házban. Nem sokkal később, egy véletlen folytán, albérlője lettem egy bizonyos Gáspár néninek, a Köteles Sámuel utca 23 sz. alatt, ott, ahol Kovács György is lakott a felségével és kisfiával két szobában, és én fent a manzárdon. Ott éltem tehát Kovácsékkal együtt nyolc évig. Kováccsal hol haragban voltunk, hol kibékültünk, a felesé-gével azonban mindig nagyon jó viszonyban voltam. Roppant kedves, művelt és nagyon szép asszony volt.

Ezek voltak a Székely Színház legszebb évei. Ma is azt mondják, bezzeg a Székely Színház…

Igen, mert a Székely Színház kitűnő, országosan is elismert előadásokat hozott létre, kiváló színészekkel: Szabó Ernő, Delly, Kovács György, Kőszegi Margit, Borovszki Oszkér, Szabó Duci, és még sorolhatnám. Tompa, Kolozsvárról is átcsábította a legjobbakat. Szabó Ernő volt a főrendező, szinte minden előadást ő rendezett, és persze Tompa, aki nagyszerű szakember volt, bemutatók előtt mindig lejött a próbákra, és kitűnő szemmel és érzékkel tappintott rá a hibákra és javított azokon. De nem volt türelme a rendezéshez. A Tennesse darabot, A vágy villamosát, például kilenc hónapig bütykölte. Rengeteget utazott, főleg Bukarestbe, de járt külföldön is, Moszkvában, Leningrádban, megnézett néhány nagysikerű előadást, és a tapasztalatait itthon gyakorlatba ültette. Például így született meg a Ványa bácsi előadásunk. Ehhez is tehetség kell.

Van, illetve lehet kedvenc szerepe ennyi idő után?

Van. Goldoni Különös története például. Azt játsztuk vagy 200-szor, ami elképzelhetetlen a mai időben. Akkor még nem volt divat, hogy az előadás után, amikor a színész kimegy a függöny elé, ordítanak. Nahát, velem ez is megtörtént.’61-ben volt a bemutató, és amikor kimentem a végén, valósággal tomboltak a nézőtéren, mert olyan mulatságos volt az a Goldoni írta Filiberto bácsi, akit én játsztam. Persze, sok más „kedvenc” szerepem is volt és van a mai napig, például a Harag által rendezett előadások, az Özönvíz előtt, a Szerelem, Az ember tragédiája, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért prédikása, a Mircea Cornisteanu által rendezett Nem félünk a farkastól, és a többi, és a többi…

S olyan szerep, amit nem szeretett?

Olyan is volt. Pl. a Cyranoban, az a furcsa kalapos figura, De Guiche. Amilyen dekoratív volt a kosztümöm, a szerep is olyan volt, főszerep, de nem szerettem. Lehet haragban voltunk Kováccsal, aki Cyranot játszta, s azért nem szerettem. Nem tudom, valami oka volt. És akkor bevonultam a kórházba három napra. Gondoltam, hogy átosztják a szerepem. Nem. Megvártak. De nem volt sikere a darabnak.


Hogy került ön a filmszakmába?

A filmszakmába? 1956-ban, Bukarestből jött egy Turcu nevű rendező. Moszkvában tanulta a filmszakmát, de tudott magyarul is. Sütőnek a Félrejáró Salamon című novellájából készült egy forgatókönyv, és annak az egyik szerepére meghívott. Az Athéné Pallasban laktam, ez nagy luxusnak számított akkoriban, a bemutató után, jött Kovács, s azt mondta, robbantottam ezzel a szereppel. A film – szerintem – bukás volt, és sokáig nem is hívtak a románok.

De hívták a magyarországiak...

– Igen. Ezt a véletlenek szerencsés egybeesésének köszönhetem. 1968-ban, A Tótékat játsztuk Udvarhelyen, kiszálláson és a Dózsa című film rendezője, Kósa Ferenc, éppen a filmjéhez kereste a helyszíneket. Megnézte az előadást, gratulált, majd elmentünk a vendéglőbe, és sokat beszélgettünk. Két év múlva, 1971-ben próbafelvételre hívott, a Nincs idő című készülő filmjének főszerepére. Sikerült. Azután minden évben volt meghívásom. 15 filmet forgattam Magyarországon, nagyon jó rendezőkkel, és kiváló színészekkel.

Melyiket szerette jobban, a kamerákat vagy a színpadot?

– Magát a filmezés folyamatát nem szerettem, mert az technika. Másfél órát állítják a fényeket, s akkor van egy másfél perces jelenet. S akkor így fordulj, és úgy fordulj, s akkor mehetsz a büfébe. Mindenki a büfében várta a sorát. Persze, nagyon izgalmas volt aztán szembesülni a kész filmmel, és megfogalmazni róla a saját véleményedet. A színház az más. Ott van időd felkészülni egy szerepre, kipróbálni különböző megoldásokat, átgondolni, hogy mi is az, ami számodra még megoldatlan, hogy mit is akarsz tulajdonképpen kezdeni a szereppel...

Mikor volt az utolsó filmszerepe?

– 2000-ben, a Pejkó című filmben. Itt forgatták Gyergyószentmiklóson, én a főszereplő kisfiúnak játszottam a nagyapját. Az utolsó, igazi nagy szerep azonban 96-ban volt, a Retúr, Palásti rendezésében. Nagyon nagy szereposztás volt, Sinkovits, Agárdi, Bárdi.

Rengeteg tapasztalat, volt mit átadni 56 év alatt a színi növendékeknek. Mit tanított a diákoknak? Mi az, amit feltétlenül tudni kell egy színésznek?

– Tehetségesnek kell lennie Ezt nem lehet tanítani, ez egy adottság. Fejleszteni azonban lehet, és a mi dolgunk, hogy ebben a segítségére legyünk a diákoknak. Segíteni nekik a saját személyiségük megismerésében, hogy felmérjék saját adottságaikat, hiányosságaikat. Hogy fejlesszék a fantáziájukat – már ha van nekik – mert meggyőződésem, hogy a fantázia az, amivel nagyszerű eredményeket lehet elérni. Legyen tájékozottsága a különböző korokban, hogy ha játszik egy római tárgyú darabot, vagy egy Shakespeare-t, akkor ne álljon, mint bálám szamara, hogy az, vajon mi. És akkor a gyakorlati órákon megtanulhatja, hogyan reagálhat a partnere viselkedésére, hogyan juthat el az érzelmei kifejezéséig, hogy a leírt szöveg, az csak egy kiindulási pont, a legfontosabb, hogy felfedezze, mi van a szöveg mögött, hogy mit is akarhat mondani az a személy – akit neki meg kell fogalmaznia – éppen. azzal a szöveggel. Szóval egy mesterség ez, de nem mindenki tud jó mester lenni, és nem is mindenki tud tanítani. Vannak nagyon jó színészek, akik nem tudják átadni a tudásukat, talán mert nincs elég pedagógiai érzékük hozzá. És vannak rossz színészek, akik nem tudnak se tanítani, se játszani, mégis ott vannak a színházakban és bizony az tanítanak is az egyetemen.

Hány nemzedéket tanított?

Nagyon sokat. Mindenik színházban vannak tanítványaim. Kevéssel tartom a kapcsolatot, például Bács Mikivel, Kolozsváron, igen. Gáspárik is a diákom volt. Váradon, Temesváron, Sepsin, Kolozsváron, Csíkszeredában, Udvarhelyen, de még magyarországi színházakban is vannak volt diákjaim. Érdekes, hogy a Vásárhelyen végzett diákok, szinte mindannyian az élvonalban vannak: Bogdán Zsolt, Hatházi András, Kézdi Imola, Kicsid Gizella, Bíró József, Váta Loránd, Mátrai László, Balázs Attila, Sebestyén Aba, vagy az egészen fiatalok közül, Gecse Ramóna, Bányai Kelemen Barna, és még sorolhatnám... Vajon miért kellett Kolozsváron is egy főiskola? Egyre több az elhelyezkedni nem tudó fiatal színész, és egyre többen telepednek át Magyarországra. Kovács Levente egyszer összeszámolta, hogy 125 végzősünk ment el külföldre.

Az önök fejében sosem fordult meg, hogy külföldre menjenek?

Nem. Tulajdonképpen annyira ragaszkodom Erdélyhez, ezt nem lehet megmagyarázni. Itt születtem, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt kerültem a Székely Színházhoz, ahol nagyon jól éreztem magam és nagyszerű szerepeket játsztam. Magyarországra hívtak, de nem vonzott a dolog.

A főiskolához kapcsolódik a felesége megismerése is. Hogyan kezdődött ez a Lohinszky Loránd – Farkas Ibolya páros?

Úgy, hogy mindig nagyon szerettem a szép nőket. És egyszer csak ’56-ban feltűnt Farkas Ibolya, akit felvettek, aki aztán ’57-ben még a diákom is volt. Megtetszett, s egyszer megkérdeztem tőle, hogy volna-e kedve eljönni sétálni, beszélgetni velem. És volt kedve. Aztán a sétáink során kiderült, hogy nem csak szép, de okos is, és fiatal kora ellenére sok mindenről lehet vele beszélgetni, sok minden érdekli, szórakoztató fiatal lány, és ’57-ben összeházasodtunk, és ’58-ban már megszületett a kislányunk, Júlia. Sajnos több gyerek nem lehetett, mert a szülés elég sok komplikációval járt, és veszélyben lett volna az Ibi élete. S akkor így éldegélünk 54 éve.

Van két unoka is, akik a Lohinszky név felvételén gondolkodnak. Nincs, ki továbbvigye a nevet?

Én vagyok az utolsó. Nem csak a családban, hanem az országban is, úgy tudom, mert a dédapám Bem tábornokkal jött az országba, ’48-ban Lengyelországból. Mindenféle őseim vannak amúgy, az egyik nagyanyám Mezőségről való, a másik Kocsárdfelvincről való, és az egyik dédapám meg lengyel.

Farkas Ibolya művésznő életét végigkísérte az, hogy ő Lohinszky Loránd felesége. Ebből ön mit tapasztalt?

Sokmindent. Igen, 15 év van köztünk, és én már jelentős figurája voltam a Székely Színháznak, amikor ő végzett ’59-ben. Ráadásul, még csak 2o éves volt akkor. Persze, midenki azt gondolta, hogy csak is miattam szerződtették ehhez a színházhoz. Itt, hosszú ideig nem kapott normális, a tehetségéhez méltó szerepet. Ezért is ment el Kolozsvárra két évre. Aztán, mikor visszajött Kolozsvárról, beindult a menet ,sok minden megváltozott, és rövidesen az élvonalba került ő is.

Hogy kell elképzelni egy színészházaspár életét? Színház a munkában és színház otthon is?

Itthon megbeszéljük a színházi problémákat, de nem csinálunk itthon színházat. Nem próbáltunk itthon. Én különben is, hangosan tanulni sem tudtam a szerepeimet. Felkeltem hajnalban, s tanultam, de magamban. Hangosan nem mondtam, csak a színpadon.

Egymás kritikusai is?

Az első időben én voltam inkább a kritikus, de aztán ő is elmondta a véleményét. Mindig azért haragudott rám, mert a jó dolgokat nem említettem. A jó, az jó. Azt gondoltam, arról nem kell beszélni. Tévedtem. Ma már tudom, millyen nagy szüksége van egy fiatal színésznek a biztató szavakra. Én mindig csak azt mondtam, ami rossz, amin még javítani kell.


Az utolsó színdarabot is együtt játszották…

Igen, a Szerelmes leveleket. Az furcsa volt, tulajdonképpen ültünk két asztalnál, és a leveleket olvasva újra éltük az életünket, egészen fiatal korunktól, a nő haláláig. De nem kommunikáltunk. Nem volt játék. Semmi. Csak érzelmek...

Ez volt az ön búcsúelőadása?

Tulajdonképpen igen. Az igazi ünneplés az 70 éves koromban volt. Akkor a Nem félünk a farkastól című Albee darabot játszottuk ’95-ben.

Tudnának még olyant mondani, ajánlani, amiért ön színpadra álljon?

Nem. Én úgy döntöttem, hogy vége, s mivel úgy alakult, hogy nem okozott problémát, hogy megváltam a színháztól, semmi értelme nem lenne visszatérni. Főleg azért hagytam abba, mert nem akartam visszafelé is megtenni az utat. Én elértem a maximumot, addig, ameddig a tehetségem, a körülmények, a helyzet engedte. Hetven nem tudom én hány éves korban már csak visszafele lehet menni. Láttam egy pesti előadást a vígszínházban, ahol egy idős nagy színész játszott egy portást. Bejött és mondott egy mondatot. Ez jut mindig az eszembe. Hogy miért kellene nekem ezt csinálni? Tudtam, hogy mi várna majd rám: egy közepes nagyságú szereppel jön a rendező és azt mondja, igaz, hogy nem főszerep, de nagyszerű. Ez lenne a mézesmadzag, amivel vissza akarna csalogatni. És akkor mind mentem volna le, egészen addig, amíg én is csak egy portás lettem volna egy mondattal. Ezt nem akartam.

Milyen kapcsolata van manapság a közönséggel? Megállítják még az úton.

Igen. Itt Vásárhelyen, az első szerepeim egyike, egy pincér volt az Úri muriban. Valaki helyett be kellett ugranom. S akkor én elkezdtem fantáziálni, hogy mi volna ha?! Kitaláltam, hogy megfűszerezem a szerepet: egy 45-ös fűzős cipőt fordítva vettem fel, csináltam egy maszkot, és mindenféle mókát kitaláltam, hisz szövegem alig volt. Ez a szerep végigkísért a pályámon. Az öregek ma is odajönnek hozzám, hogy: „Jaj, művész úr, emlékszik, amikor az Úri muriban hajtogatta a legyeket?”.