Mi mindig, és mindenkor ott vagyunk a Kuruksétrán, a végső csatában, a harci mezőn, mint ahogy folyamatosan és állandóan átéljük az apokalipszist, a nagy felszámolást.
Nincs értelme összehasonlító teológiai elemzést előadnom, és nem is ezért állítom a kettőt párhuzamba. A lényeg a súly, az a rettentő teher, amit a mindenkori emberre rak a tudat, hogy éppen úgy, ahogy az apokalipszis, a kuruksrétai mező nagy csatája is állandó, el nem múló, folyamatos jelen. Ez az állandó, el nem múló, folyamatos jelen villan föl Szarka Fedor Guido legújabb festményeiben, rajzaiban, fotóiban, bár pontosabb, ha azt mondom, hogy képeiben. Mert Guidó a „képeket" villantja fel, éppen úgy, mint János, vagy éppen úgy, mint a Mahábhárata legendás költője, Vjásza. A legenda szerint Vjásza az eposzt az elefántfejű istennek, a költők és tolvajok és kereskedők istenének, az indiai Hermésznek vagy Mercuriusnak, azaz Ganéshának diktálta le, aki nagy lelkesedésében egyik agyarát törte le, és azt használta íróeszköznek. Legrokonabbnak minden ősi istenkép közül én éppen Hermész - Mercurius - Ganeshát érzem, biztosan a sok lopás és üzletelés miatt, amit az embernek az írásművészet gyakorlása közben el kell követnie. Ha lenne agyaram, biztosan én is kevés híján letörtem volna, mikor Guido megkért, hogy beszéljek képeiről, s átküldte azokat. Letörtem volna egyik agyaram, s azzal írtam volna, amit ő nekem képeivel – akárha Vjásza Ganeshának – diktál, holott természetesen mi sosem is érhetünk sem Vjásza, sem Ganésha nyomába, ami meglehetősen nagy szerencse is, hiszen így nincs agyaram, nincs mit letörni, hanem írhatok tollal, géppel, hagyományos módon egy nem éppen hagyományos kiállítás képeiről, melyek éppen a Hagyományról kívánnak szólni. Vagy legalábbis a Hagyomány felől nézett Jelenvalóságról.
Mi itt a jelen? Miben élünk? Miből jönnek ide be az emberek és mibe mennek ki innen? Ez, kérem, az apokalipszis, ami pedig kint elterül, az a kuruksréta mezeje. Ezen a mezőn állnak szembe egymással kauravák és a pandavák, akik testvérek, rokonai egymásnak, mégis megküzdenek. Mivel aligha reménykedhetek benne, hogy egy ilyen hatalmas eposzt elolvasnának a kedvemért, vagy hogy egy háromnapos kiállítást jobban megértsenek, ezért ajánlom figyelmükbe Peter Brook Mahábhárata-feldolgozását és Baktay Ervin prózába átírt történetét, remélve, a tudattágítás zseniális eszközeit: a színházat és az irodalmat nem vetik meg. Mégis, ami Szarka Fedor Guido képeinek átérzéséhez – számomra legalábbis – nélkülözhetetlen, az Baktay Ervinnek a külön Latinovits számára, merő barátságból lefordított Bhagavad-gíta. A Bhagavad-gíta a Mahábhárata egyetlen könyve, amely a Kuruksétra mezejének kellős közepén játszódik. Ez tehát mind az eposzban való helye, szerkezete és mondanivalója miatt is a mag, a lényeg, a középpont.
A Bhagavad-gíta mindösszesen két főhős párbeszéde. Krisna, a kocsihajtó, és Ardzsúna, a pándava hős párbeszéde. Ardzsúna elbizonytalanodik, nem akar harcolni, hiszen az ellenség seregeiben is saját véreit látja meg, s egyébként is elege van az egészből. „Nem harcolok, ó Govinda! - szólt és elnémult a hangja." Ez a sor legalább olyan fontos és neuralgikus az emberiség szent irodalmában, mint amikor Krisztus azt kéri a Gecsemáné kertben, hogy „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely." (Máté 26:39) – de mivel a keresztény kultúrkör lényegesen tömörebb, mint a hindu, ott a következő sor már az, hogy: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom." Képzeljük csak el, hogy e közé a két sor közé egy egész eposz hatalmas fejezete ékelődik, s Krisztus hosszas filozófiai párbeszédet folytat Istennel, meglehetősen változó hangulatban, aminek a vége az, hogy: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom." Ez az eposz a Bhagavad Gíta, ahol Krisna csodát téve megállítja a háborút, az időt, addig, amíg Ardzsúnát beavatja. Ennek a megmerevített pillanatnak vagyunk itt minden egyes képen a tanúi.
Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy éppen úgy, ahogy a Biblia, a Gíta is, és ahogy még néhány szent könyv, melyek az emberiség közös spirituális hagyományából emelkednek föl, örök érvényűek, állandóan történőek és jelenlevők. Krisztus története nem csupán egy szép mese, ahogy a Mahábhárata sem az, és annak magja sem, a Gíta. Ezek most és velünk történnek, ezeket mi és itt éljük át. Mi vagyunk Ardzsúna, s mi vagyunk azok, akik hezitálunk, hogy akkor tegyünk-e valamit, vagy ne, s a mi szekerünket hajtja Krisna, s hozzánk szól, velünk beszél, minket avat be, minket győz meg.
A megmerevített képeken ott vannak a kis műanyag katonák, állatok, és Szarka Fedor Guido ezeket mind a Kuruksétra nagy harcmezejére helyezi, játszik velük, s behozza Romulusz és Rémusz előképét, Rómáét, melynek dicsősége véren és verejtéken született, s melynek kultúrájához legalább annyi közünk van, mint a görögökéhez, vagy a Kelet távoli népeihez. Mi ugyanis egyáltalán nem egy homogén és egységes kultúrának és népnek vagyunk a tagjai, hanem tízezer szállal kötődünk tízezer történethez, hidak kötnek össze Déllel és Északkal, Nyugattal és Kelettel, hacsaknem mi magunk vagyunk a híd – igen, kétségtelen, hogy magyar embernek lenni jobb esetben annyit jelent, mint: összekötni, átjárást biztosítani. Rosszabb esetben ez a „komp-ország", még rosszabban ez a teljes széthúzás, az együtt-működést és egymás-segítést nem ismerő őrület, amelyből oly sok van, hogy nem éri meg róla beszélni. Arról azonban megéri beszélni, ami a lényeg, ami valódi lendületet ad például Szarka Fedor Guido akvarelljeinek is, vagyis az akaratról, ami az ige megértésére tett kísérlet és óhaj. Nem más ez, mint Krisna szavainak értelmezése, sőt, az azokkal való azonosulás, az „imitatio-krsna", akár mantrák, szent szövegek, bölcselet, jóga, ima, meditáció által, vagy akár pusztán a normális emberi élet gyakorlása révén, esetleg, mint itt, a festés, a rajzolás, a fotózás gyakorlása által. Mert ilyen képeket teremteni annyi, mint benne lenni a teremtésben, részesévé és részesültté válni.
Szólni kell a humorról, ami látszólag a műanyag játékok felhasználásából, a korunkra való reflexióból fakad ezeken a képeken, valójában az alkotójuk leg-lényegéből fakad, aki bármit is alkot, bármihez nyúl, nem győz nevetni, sőt kacagni saját magán. Olyan ez, mintha a legdrámaibb és legsúlyosabb pillanatban Ardzsúna vagy Krisztus is kicsit elmosolyodna, és azt mondaná: bár örökké tart az életben az apokalipszis, örökké ott vagyunk Kuruksétra mezején, mégis, barátaim, mi ez az örök egyhez, mi ez őhozzá képest? Na ugye, semmi. Úgyhogy mosolyogj, nyugodtan mosolyogjatok, mert figyelnek, figyelik, ő figyeli, hogy hogyan éled életed, és hogyan halod halálod.
