Július 4-én mutatja be az Orlai Produkció a Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál című darabot a Belvárosi Színházban. Kulka Jánossal beszélgettünk.
Mit jelent az alcím: „avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál” ?
Én már nem foglalkozom a Mohácsi alcímeivel, mert amikor az Egyszer élünk... bemutatójára készültünk, annak is volt egy megjegyezhetetlen alcíme, "avagy a tenger azon túl tűnik semmiségbe", ami egyébként egy Petőfi-vers egy sora. Beültem egyszer a Nemzeti Színház jegyirodájába az Andrássy útra, akkor kérdezték, hogy "Már lehet kapni jegyet a Tenger azon túl... ööö... tűnik az egyszer... ööö... semmibe... -re?". Mondtam, tessék csak Egyszer élünknek hívni. Ez amolyan fricska Mohácsitól. Én is csak Hippolytnak hívom, amúgy nincs is mögötte, hogy "a lakáj".
Miért?
Mert nálunk Hippolyt nem lakáj, hanem inas. Inasok ugyanis még vannak.
A Hippolytnak különösen erős előképe van, ez befolyásolt téged bármiben?
Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. A filmet természetesen imádom, de minden szerepet már mindenki eljátszott, most is megy hatszázötvenkét III. Richárd és ötszázhúsz Lear király a világon. Úgy nem lehet nekiállni egy szerepnek, hogy olyan terheket veszel magadra, hogy például Laurence Olivier milyen jó volt a III. Richárdban, én már el sem játszom. Sokkal erősebb az emberben az a vágy, hogy megmutassa, mit gondol ő az adott szerepről – most éppen Hippolytról.
A filmben a Hippolyt abszolút főszerep, de ti a Zágon István-féle eredeti darabból indultatok ki, ahol némiképp máshol vannak a hangsúlyok.
Természetesen itt is központi figura Hippolyt, de nagyon meghatározó a Schneider család élete, hétköznapjai, az a kissé abszurd világ, amiben élnek. Van egy gyönyörű mondat a darabban: „Az inas legfőbb feladata a boldogság”. Hippolytban van egyfajta küldetéstudat, mert ez az őszintétlen, felfelé kapaszkodó, hazug élet, amit Schneideréknél lát, irritálja őt nagyon. Valamiféle tükröt tart nekik, amiben ráláthatnak saját életük kisszerűségére.
Nyilvánvaló, hogy ez egy komédia, de mi a tartalmi apropója annak, hogy ehhez a darabhoz nyúltatok?
Kulka János: Szerintem elég jól leképezi akár a mai magyar társadalom bizonyos rétegeinek az életformáját. A legörökebb benne talán a viszonyulás, amikor megjelenik valaki az életedben, akit többnek látsz magadnál, és akkor jön a reflex: igazodni kell. De miért kéne kényszeresen megfelelni? Igazodni? Beállni a sorba? Hippolyt és a Schneider család viszonya talán azért igazán érdekes és fontos, hogy ezt észrevegyük.
Schneiderék élnek önfeledten, mint a vaddisznók, és egyszer csak beállít valaki, és azt hiszik, hogy meg kell felelni neki. Persze ő, aki jött, valójában nem várja ezt tőlük, egyszerűen csak úgy beszél, hogy attól teljesen zavarba jönnek. Ez a része teljesen működik mostanában is, pláne a rapid módon kialakult felső tízezernek lehet hasonló problémája. El tudom képzelni, hogy mennyi rózsadombi villában fordul elő ugyanez. Biztos ezért is lett ez a darab klasszikus, mert ez annyira örök, létező probléma.
Van egy újgazdag réteg, akinek nem volt honnan kultúrát, ízlést tanulnia, pedig szeretne kulturáltnak és jó ízlésűnek látszani. Ez valóban vissza-vissza térő probléma.
Persze, ízlés, kultúra, neveltetés – ezek nem olyanok, amik egyik pillanatról a másikra elsajátíthatók lennének. Sokat lehet tanulni persze, de van, ami tanulhatatlan. Láthatjuk magunk körül: kapcsolatok, munkák, intézmények, köztük színházak is rámennek arra, hogy nem veszik észre az ízlés által diktált, évszázados határokat. Ennek komikus megfogalmazása a Hippolyt-történet, és mi azon vagyunk, hogy ez minél inkább ki is derüljön.
Forrás: Orlai Produkció
