Jó hogy a Savages kvartettje csak lányokból áll, mert így a zenekar Silence Yourself című bemutatkozó lemeze igazi kuriózum a férfiaktól túltengő színtéren.

Mi sem mutathatná jobban a kurrens brit könnyűzene tanácstalan helyzetét annál, hogy az elmúlt esztendőkben olyan új, a szigetországból származó előadók kerültek kisebb-nagyobb reflektorfénybe, akik köszönőviszonyban sincsenek azzal, ami az elmúlt két évtizedben népszerű volt az Egyesült Királyságban: elég csak a tavaly felkapott Django Django – Alt-J páros jobb híján pszichedelikusnak nevezett kaleidoszkóppopjára gondolni, de nem is kell annyira messze mennünk, hiszen 2013-ra is jutott egy különös felfedezett a londoni Savages személyében. A négyesben nem csupán az a pláne, hogy a 00-ás esztendők Joy Division mániájának slágerességével szembemenve a poszt-punk egy tényleg éjsötét és rigorózus formáját öltötte magára, hanem az is, hogy a tagok egytől egyig nőneműek, ami azonnal olyan klasszikus műfaji bandákkal vonja instant párhuzamba őket, mint a Slits vagy a Raincoats, és amely eleve egy erős kuriózummá teszi a csapatot a férfiaktól túltengő színtéren. Az együttes ráadásul amilyen határozottan zenél, olyan céltudatosan törte át az eddigiekben az ismeretlenség korlátait és jutott el kb. másfél év leforgása alatt oda, hogy egy olyan, a brit top 20-ba is bekerülő debütöt tudjon maga mögött, amit lelkesen fogadtak az Atlanti-óceán mindkét partján, és amely alapján felerősödhet bennünk a remény, hogy idővel talán az angolok is összeszedik magukat popügyileg.


Ha a Savages-nek sikerülne divatot teremtenie saját indulatos és vad megszólalásából, garantált lenne, hogy Londonban sose sütne ki a nap, és hogy az utcákon csakis olyan szúrós szemű, feketébe öltözött amazonokkal találkoznánk, mint amilyenek a lemezborítóról tekintenek vissza ránk. Már ez a kép is bőven elég arra, hogy ne akarjunk a tagokkal összefutni egy sötét sikátorban (igaz, a többi fotón azért jóval szelídebbnek néznek ki), ezt az érzést pedig csak tovább fokozza zenéjük könyörtelen és vagdalkozó mivolta, amelyben a szigorú ütemvezetés; a hideglelős, ipartelepekre kívánkozó gitárzaj és a vastag, gumikábelszerű basszushangok (kiegészülve Jenny Beth énekesnő démoni sikolyaival) hihetetlen erőket képesek mozgósítani. A nyitó Shut Up végig elképesztően feszült, görcsös szögletessége például még olyan, mintha a világ összes energiáját próbálná magába szorítani a formáció, ami egyébként a következő I Am Here végéig sikerül is, utána viszont a dal egyszerre robbantja rá az összes pusztító átkot és felgyülemlett haragot az emberre, aki talán még sosem örült ennyi tömény rosszindulatnak. A Savages bemutatkozásában ugyanis még gonoszsága ellenére is könnyedén találhatunk szeretnivalót, hiszen a négyesnek végig sikerül úgy igába hajtania a dalformát (olyan fogcsikorgató perceket okozva ezzel, mint a She Will darabolása vagy a No Face militarista slágeressége), hogy az eredmény még azoknak is elnyerje tetszését, akiknek alapvetően csípi a szemét, ha a nő hordja a nadrágot; ráadásul a kvartett még egy kis kísérletezést is bevont a képbe, rövid intermezzókkal és egy kábító klarinétszólóval bebizonyítva, hogy az együttes sem feltétlen egyenlő néhány vérengző barbár gyülekezetével. Ettől függetlenül a Silence Yourself pont, hogy zabolátlan oldala miatt lesz emlékezetes, amivel a csapat azoknak a mérges művésznőknek mutathat példát, akik mondjuk a riot grrrlben nem találták meg a nekik valót, és ami egy elképesztően monokróm és agresszív alternatívaként szolgálhat arra, hogyan is lehet rockzenét játszani a XXI. században.