Csontváry Kosztka Tivadar 1853. július 5-én született Kisszebenben. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de nem tartozott egyik elhatárolható irányzathoz sem igazán.
Csontváry festői pályája különös módon kezdődött. Huszonhét éves koráig patikussegédként dolgozott, mindenki kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte. 1880. október 13-án, egy meleg őszi délután egy percre leült a patika ajtaja elé pihenni, és szórakozottan lerajzolta egy vénycédula hátára a szemközti ökrös szekeret. A rajz láttán pedig „az idős, jólelkű" patikavezető így kiáltott fel: „Hisz maga festőnek született!".
Ekkor Csontváry tenyerében – amint azt az önéletrajzában írja – megjelent egy fényes háromszög és a feje fölött hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél!". Külföldi utazásokra indult: járt a Vatikán képtáraiban, és többek közt Raffaello képeit tanulmányozta, de saját bevallása szerint nemigen bűvölte el a klasszikusok „idegen szellemet és nem a valóságot tükröző" festészete. Itt érlelődött meg végleg hivatástudata, és későbbi nagyobb utazásainak és munkái egy részének tervei. Hazaérve saját gyógyszertárat nyitott, és évekig dolgozott patikusként, hogy legyen pénze a nagy „Motívumot" kutató utazásokra. Csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni.
Tíz évi munka után a Szentföldre és Olaszországba utazott, ahol a tájat – ebben ma már a kritikusok egyetértenek – értő szemmel és tehetséges kézzel festette le. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Ennek az utazásnak az emlékét őrzik a Kocsizás újholdnál Athénban és a Jupiter-templom romjai Athénban című képek. Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt. 1904-ben készült a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója, melyen egyes kritikusok szerint már a lappangó skizofrénia jelei mutatkoznak. Később a libanoni hegyekben elkészítette két -talán legismertebb- nagy művét, a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusfához című képeket. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a Sétalovaglás a tengerparton.
Mintegy száz nagyobb művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (például Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki-prófétai allűrjei is hozzájárultak, melyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem.
Forrás: Wikipedia