A Beady Eye lemezborítóján egy meztelen modell fényképe látható, és ebből egy dolog biztosan következik: a rock and roll-lal ok-okozati összefüggésben van a szex.
Az első Beady Eye album, a 2011 februárjában megjelent Different Gear, Still Speeding még inkább olyan volt, mintha az Oasis utolsó évében megjelent B-Sides and Rerities lemez lett volna, viszont a második, a TV On The Radio-s Dave Sitekkel rögzített munka már szinte olyan kellemes, mint egy közepes Oasis-cucc. A cím nélküli anyag leginkább a 2005-ös, 3,5 millió példányban értékesített Don't Believe the Truth albummal hozható összefüggésbe. A kiinduló pont ezúttal is Beatles, de a dalokban (különösen az első, Flick Of The Finger című számban) van némi Coldplay is, és Dave Sitek producernek köszönhetően fúvósok díszítik a kissé uncsi akkordmeneteket. Szokás szerint az Oasis első lemezének, az 1994 augusztusában megjelent korszakos Definitely Maybe karcos, koszos, dinamikus hangzását hiányoljuk. Ugyanakkor meglepő, hogy a másik egykori Oasis-tag, Noel Galagher zenekara sem az etalonnak számító Oasis-lemezből indult ki, hanem szintén a lágyabb, szofisztikáltabb beat-rockot preferálja. A Beady Eye 2013-as albumának kb. a fele unplugged-hanzgású, ami nem tett jót az összképnek, ugyanakkor azok a dalok, amelyeknek van húzása (Flick Of The Finger, Face The Crowd, I'm Just Saying), kimondottan jól sikerült felvételek.
A Shine A Light pszichedelikus kísérlete is meggyőző, ugyanakkor a lemez egésze nem hozza az elvárható izgalmakat. Világos, hogy itt egy retrós cuccról van szó, de a szokásos sztenderdeken túl joggal vártak volna valami pluszt az egykori Oasis-rajongók. Talán ha bátrabban mozdultak volna el a Led Zeppelin irányába, vagy több lett volna a 70-es évek második felének Who-t idéző hangzásából... Ez a beates bohóckodás már 2013-ban ingerszegény vállalás. Kisebb arccal, nagyobb alázattal és még nagyobb felszabadultsággal a Beady Eye kikerülhet a brit második vonalból. De az is lehet, hogy másik múzsát kell találni a coveren látható meztelen csaj helyett.