Bordos László Zsolt brassói születésű 3D művész, ki festőnek készült s közben a 3D vetítés világába tévedt. Mára világelsők között van az épületvetítés művészetében, az ő nevéhez fűződnek az első magyarországi óriási felbontású háromdimenziós épületvetítések.

Gyerekkoromban rajzversenyeket nyertem és festészeti kiállításokon vettem részt. Kilencévesen otthon elfestettem az összes lepedőnket, azt használtam vászonnak. Nagy világhódító küldetéstudattal voltam már tizenéves koromra, a 20. század eleji nagy festők életútvonalából ismert pálya lebegett a szemem előtt. Festőművésznek készültem. Érettségi után két lehetőségem volt: vagy Bukarestbe, vagy Budapestre menni. Mindenképp nagyvárost szerettem volna. Budapest a nyelv miatt evidensebb volt és szerencsére elsőre felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.

Sokat festettem, dolgoztam, évente hazajártam Brassóba kiállítani, de Kolozsváron és Budapesten is voltak kiállításaim. Másodévesen, ’98-’99-ben kiábrándultam a festészetből, úgy tűnt, a festészettel, mint kifejezőeszközzel nem tudok kortárs gondolatokat kifejezni, nem tudok a ma emberéhez szólni. Ezt ma már nem látom ilyen tragikusnak, van jó festészet ma is, de akkor rendkívül pesszimista voltam. Frusztrációt éreztem a számítógépes világgal szemben: a számítógép, mint új eszköz, amiről még nem lehetett pontosan tudni, mi mindenre használható. És mint minden új eszköz, minden „ismeretlen” terület, vonzza a művészek megközelítéseit. Hívást, belső indíttatást éreztem, hogy megtudjam, mi az.



Amikor először láttam egy 3D-s szoftver kezelőfelületét, rádöbbentem, hogy mindig is ezt szerettem volna csinálni. Másodévtől már szinte alig jártam be az egyetemre. Akkor még kollégiumban, később albérletben éltem egyfajta „művész-kommunában”, közösen dobtunk össze egy számítógépre és megosztva dolgoztunk rajta. 2000-ben volt az első videoinstalláció jellegű vetítésem. Akkoriban ezek underground partihelyek voltak pincékben, 200-300-as tömegekkel. Elkezdtem 3D-s animációt tanulni egyedül, nem volt könyvem, nem volt help-fájlom, akkoriban még internetem sem.

A vizuális élményt kezdtem boncolgatni, ami a háromdimenziós térben virtuálisan megjelenik. Ezáltal nagyon sok absztrakt animációt készítettem. Annyi felgyűlt, hogy egy idő után be akartam mutatni, így lettem „VJ”, vagyis video jockey. Mára már sok a VJ, annyi különbséggel, hogy én nem az internetről töltöttem le az animációkat, videókat, hanem saját készítésű 3D animációkat vetítettem. Kialakult egy kis közösség is, Optimal volt a nevünk, 2002 és 2005 között szinte az összes partihelyen vetíttettünk, idővel többezres tömegekké nőtte ki magát ez a kultúra. Volt egy összművészeti oldala is ennek a partizásnak: vetítések, performanszok, kiállítások voltak, tehát ez művészeket is vonzott. Nagyon sokat vetítettem és kezdtem megunni.

2002-ben volt egy olyan élményem, hogy a projektort a szemközti házra irányítottam s arra vetítve, emlékszem, valami megérintett. Nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda. Érdekes módon utána évekig nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de elültetődött bennem a csíra, hogy ott nagyon komoly lehetőségek vannak. Később, látva ennek az egésznek az alakulását más országokban, észrevettem, hogy voltak hasonló csapatok, emberek, akik ugyanúgy felfigyeltünk azokra az impulzusokra, amik a levegőben voltak. Igenis azt gondolom ma már, hogy a 2000-es évek hajnalán a hagyományos képzőművészetekkel foglalkozó művészeket frusztrálta a számítástechnika, igenis azt gondolom, hogy ez egy világjelenség volt, világszerte új impulzusokat keltett a számítógép széleskörű elterjedése.



Ma már a szakma jegyzi, hogy barátaimmal akkoriban elsők között voltunk a világon, akik olyan dolgokban kezdtünk gondolkodni, ami ma már egyértelmű: 2005-2006 tájékán egy új művészeti ág alakult ki, mai nevén: 3D mapping, videomapping, térvetítés, épületvetítés. Az volt a nagy szerencsém, hogy jómagam is 2006-ban kezdtem komolyabb formabontó és kísérleti vetítésekkel foglakozni, az első video mapping vetítésem 2007-ben volt egy párizsi vetítéstechnikai kiállításon.

Te tulajdonképpen életre keltesz egy épületet, ami nem él. Mi az, ami megfog, megihlet ebben?

Eleve úgy járkálok a városokban, hogy nézem az épületeket, melyik mire lenne alkalmas. Nagyon gyorsan vizuálisan fölszabdalom és elmozgatom a térben az elemeit. Maga az izgalom onnan származik, hogy egy háromdimenziós térre vetítünk háromdimenziós animációkat. Ezzel olyan optikai csalódásokat lehet létrehozni, amelyeket korábban az emberek nem láthattak. Ugyanis korábban nem létezett olyan erős vetítéstechnika, amellyel el lehetett érni, hogy egy épület táncoljon, forogjon, önmagába roskadjon vagy bármivé változzon. Régen azt mondtam, hogy a szubjektív véleményem az, hogy ez egy művészeti ág, ma már azt mondom, hogy az objektív véleményem az, hogy ez egy művészeti ág. Valószínű, akár a múlt század elején egymást váltó izmusok, a video mapping sem biztos, hogy sokáig fog élni.

Miért?

Nagyon felkapták, nagyon sokan foglalkoznak vele, ami jó, de ugyanakkor hígul is az egész, gyorsan kialakultak a klisék. Van, ami jól működik egy épületen és van, ami nem, emiatt sokan nem mernek reszkírozni és csak a kliséket vállalják be. Ezáltal nagyon gyorsan kiüresedhet a műfaj.


Voltál-e "világelső" projektben?

Nagyon sokszor az elsők között. Például a tavalyi genfi fesztiválon stereo 3D mappinget csináltunk: az épületvetítést kiegészítettük a szemüveggel nézhető 3D-vel, ami még tovább fokozta a térbeliség illúzióját. Kollégáimmal ebben elsők között voltunk a világon. Vagy például a világ első épületvetítés pályázatának a szervezésében benne voltam, ez a 2010-es Paint Up! épületvetítő verseny volt a Budai várnál. És bizony ott van Európa első állandó kültéri épületvetítése a lőkösházi Bréda Kastélynál!

Hogy alakult ki a külföldi pályafutásod? Milyen külföldi sikereid voltak?

Sokszor nem elég sem a tehetség, sem a szorgalmas munka, kell a szerencse is, ami múlhat egy olyan banális dolgon, hogy mikor indulsz el egy vonattal, repülővel, és mikor találkozol olyan emberekkel, akikkel elkezdődik egy gyümölcsöző kooperáció. Velem ez történt. 2005-ben megismerkedtem egy világvezető francia céggel, akik vetítésben most is benne vannak a top háromban, velük sokat dolgoztam együtt, eladdig, amíg kihívtak a nemzetközi porondra. Akkoriban csak a showbiz engedhette meg magának, hogy óriási méretekben rendeljen vetítéseket.

A dubaji Pálmasziget megnyitóján volt egy 300 méteres vetítésünk, amely méretre mind a mai napig a második legnagyobb. Ezt hárman csináltuk Kovács Ivóval és Giovanni Bourgeois-val és ez a projekt nagyon híres lett. Ekkor a szakma és a sajtó felkapott bennünket. Azt még hozzátenném, ez a projekt a showbizniszhez tartozik. Amikor az épületvetítést művészetnek nevezem, akkor nyilván a művészi projektekre gondolok. Persze a showbiz és a reklámipar rögtön lecsapott a jó ötletekre. Azt szoktam mondani, a showbizt a megélhetésért csinálom, a sokszor önköltségű művészeti projekteket pedig a szívem csücskéért. /mosolyog/

Ebben az egészben támogattak barátok, ismerősök?

Nem. Sőt a képzőn, amikor abbahagytam a festészetet, lesajnáltak, hogy szegény elcsúszott, elveszett. De ezzel nincs baj, az emberek ilyenek, ilyenek vagyunk. Senki nem hitt benne, míg nem láttak a világhíradóban. /mosolyog/

Ehhez képest most hol tartasz?

Annak idején egyedül kezdtem, de most már projekttől függően 4-5 emberrel dolgozom együtt, szükség esetén akár tíz grafikussal is. Ma már olyan sok a megrendelés, hogy januárig be vagyok táblázva. Évi 12 projektből 10 külföldi. Az is durva realitás, hogy itthon csődbe mennék.

Erdélyben működne?

Nem, egyáltalán nem. Hívnak Romániába, de csak egy olyan projektor van, ami alkalmas rá. Magyarországon 4-5; 150 kg-os projektorokról beszélek, amelyek nagyon drágák. Ha nagyobb épületre kell vetíteni, ahhoz Bécsből kell hozatni projektort. Ezért nincs minden utcasarkon ilyen vetítés, mert iszonyú drága. És nem az animáció gyártás a drága, hanem a technika. Számos olyan projektem volt, amelybe még én tettem bele pénzt, csak azért, hogy legyen Magyarországon is ilyen vetítés.

Ebből is látszik, hogy ez nagyon fontos neked.

Nagyon fontos. Ami leginkább tetszik benne, hogy egy olyan művészeti ágról beszélünk, amely újból képes nagy tömegeket megmozgatni. A Magyar Tudományos Akadémiánál például hivatalos adatok szerint 6.000-en voltak, a Műcsarnoknál tavaly közel 10.000 ember volt! Jerevánban több mint 10.000 ember. Az emberek megállnak az utcán, ha ilyet látnak, leáll a forgalom. Ez azért is öröm, mert a művészet manapság szakmai kiállításokra klikkesedett és gyakorlatilag szinte csak a szakmabeliek közti kommunikációvá vált. Az épületvetítésekkel pedig rendkívüli élmény, ha külföldre hívnak több tízezres tömegek elé, persze, ilyenkor mindig igyekszem a bizalmat megfelelőképpen viszonozni azzal, hogy minőséget kapnak helyette. Valami elgondolkodtatót, olyan dolgot, amit még soha nem láttak. 



Most min dolgozol?

Egy gigaprojekten dolgozom, szeptemberben, Párizsban kezdődik egy híres francia énekesnő turnéja, elvileg teltház lesz a stadionban, amely 70.000 férőhelyes.

Most értél a csúcsra? Lehet még nagyobb magaslatokat elérni, vagy ez már lejtős?

Még nem lejtős. A koncertiparban nagyon komoly lehetőségek vannak. A válság múlásával talán a giga-projektek is újból fellendülnek. És ott van még az állandó vetítés, 10 éven belül erre is több példa lesz.

Budapesten maradsz, esetleg visszavár Erdély? Vagy nyugatra költözöl?

A munkám révén összesen másfél évet éltem Párizsban és onnan költöztem vissza Budapestre. Egyrészt azért, mert mégiscsak itt él mindenki, akit szeretek, és felvetődött, hogy miért vagyok ott, mikor itt is lehetnék. Imádom Párizst, de ugyanakkor nem szeretem azt a felületességet, ami ott van. Ők már nekem túl nyugatiak és a város is túl nagy ahhoz, hogy emberi mércével felfogjuk. Itt sokkal nyugisabb. Erdélybe sajnos nem hiszem, hogy visszatérek. Már csak a keresztszüleim élnek Brassóban. Mikor évekkel ezelőtt még hazajártam, elkapott egy nosztalgia, de a munkám szempontjából nem látom lehetségesnek. Amíg nincs reptér, addig sajnos nem tudom Brassóba áthelyezni a működésem.