Ahhoz, hogy megértsük magunkat és a világot, túllássunk saját komfort-zónánkon, olvasni kell. Különösen Márai Sándort. Megjelent az Egy polgár vallomásainak harmadik kötete.
Ahhoz, hogy megértsük mi is történik velünk, hogy milyen helyünk van most Európában nem elég a napi híreket hallgatni, nem elég a focihoz és a politikához jólértesülten bólogatni vagy kiabálni. Ahhoz, hogy megértsük magunkat és a világot, túllássunk saját komfort-zónánkon: olvasni kell. Különösen Márai Sándort kell olvasni. Tudom, hogy nem mindenki lép fel ugyanazon igényességgel saját magával szemben, de Márai is azoknak írt elsősorban, akiknek legalább annyira fontos a szellem ébersége, mint hogy le van vágva a körmük; legalább annyira érzik, hogy a közösség részei, mint hogy egyének.
Márai lépésről-lépésre, kegyetlen és szívós alázattal megy bele a magyar történelem egyik legkeményebb és legsötétebb korszakába, s mond vádbeszédet, mely vádbeszéd azért feloldozás hiszen őszinte és mentes szinte minden illúziótól, különösen mentes pedig a polarizációtól. Amit most és itt „polarizáció" alatt értünk az a „valamilyen oldaliság", melynek végzetes jelei már a háború előtt megjelentek, s lett valaki „jobboldali" vagy „baloldali". (Meglehet ez korábbra és mélyebbre nyúlik a magyar történelem sötét tárnáiba, mint gondolnánk, de ez most nem cikkem fő témája.)
Márai Sándor könyvében talán csak egyedül ott hagy némi illúziót magának, amikor a világállamról, és a szocialista kapitalizmusról álmodozik, bár meg kell mondani, hogy megjósolja az Európai Uniót, és a „közös pénzt", ami persze még mindig nem „közös". Ez az álom a messzi jövőbe vetül, hiszen amikor könyvét írja, 1949-ben, már emigrált, s próbálja megérteni mi is történt az elmúlt évtizedben vele és hazájával. Ez a vádbeszéd talán feloldozás is, s hogy most jelent csak meg, az nem is annyira a filológia és a véletlen műve, hanem sors-szerű is. Hiszen, mert egyrészt most van rá lehetőség, hogy ezt az időszakot megértsük és tanulságait levonjuk, másrészt mert valóban most jött el az idő, hogy kegyetlenül szükségünk legyen erre a könyvre. Ennek a szövegnek inkább rokona valamely Cicero beszéd, mint Proust emlékezései, s inkább politikus, mint bármelyik másik kötet az Egy polgár vallomásaiból. Mert ezt a kötetet – a „Föld, Föld!" cíművel együtt – szánta a szerző az Egy polgár vallomásainak harmadik, befejező kötetének. Nem árt ezt nem elfelejteni, ahogy azt sem, hogy Márai soha nem pártérdek, vallás, vagy osztályérdek mellett politizál – annak ellenére, hogy bevallottan „polgár" –, hanem a magyarság mellett.
Amikor hazánk egykori politikusainak portréját megrajzolja – különösen Bárdossy Lászlóét és Betlhen Istvánét – vitatkozni lehet vele, de őszinteségét elvitatni nem. Ahogy és amiért szétszedi és kritizálja a nácikat és a kommunistákat messze túlmutat saját sérelmein. Ő a magyarságon esett sérelmeket és árulást kéri rajtuk számon, azt ahogy előbb eljátszották semlegességünket, feláldoztak energiát és anyagot a náci Németországnak, majd feláldozták a magyar zsidóságot, majd a magyar katonákat, hogy végül magát Magyarországot dobják oda Hitlernek, hadat üzenve a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak és Angliának – ezt Bárdossy legnagyobb hibájaként rója fel –, hogy aztán a szovjet eltapossa mindazt a keveset, ami a nácik után még talán megmaradt, s a bolsevizmus „teret nyerjen". Érdekes és fontos, amit a Felvidék és szülővárosa, Kassa visszacsatolásáról ír, amit Erdély kapcsán szintén megjegyez, s talán nem kéne elfelejteni az „úri" Magyarország ezen arcát sem. A Horthy-rendszerről, vagy a Vitézi Rendről írott sorai alighanem a legérzékenyebben fogják érinteni a mai, átpolitizált közönséget, de szőnyeg alá nem seperhetik, és nem csak azért, mert ezeket a sorokat Márai Sándor írta le.
Engem azonban nem ez fogott meg leginkább ebben a könyvben. Olyan dilemmával találtam magam szembe az egyik oldalon, mellyel én is küzdök, immár évek óta. Nem elhanyagolható, az például, hogy a magyar társadalom polarizációja ilyen vagy olyan oldal szerint miképpen valósul meg, vagy, hogy amikor politikai kártyává aljasul valakinek származási, vallási, szexuális hovatartozása, mely kártyák valójában egyrészről csak a „harácsot" készítik elő, az újabb vagyonelosztás lehetőségét, másrészről az alapvető emberi középponttól távolítanak el. Mintha a negyvenes és ötvenes években előbb elvettek volna mindent, azoktól, akiknek volt valamije, aztán elvettek, azoktól is mindent, akiknek semmije se volt, hogy végül senkinek se maradjon semmije. Visszatérve, bár nyilván nem ez a könyv legfontosabb jelenete, de amint említettem, nekem nagyon betalált az, amikor Márai arról ír, hogy a magyarországi sváb kisebbség, hogyan érzi meg a nagynémet hullámzást, hogyan veszik fel régi, német neveiket újra, elhagyva a magyart. És ekkor Márai Sándor, született Grosschmid Sándor jelentkezik, hogy magyarosítsa nevét. „Ebben az időben – a háború kitörésének évében – e megdöbbentő disszimilációs tünetek láttán elhatároztam, hogy hivatalosan is magyar nevet viselek a jövőben, és kértem a belügyminisztérium névmagyarosító osztályát, német családi nevem helyett ismerje el családom nemesi előnevét – amelyet az elmúlt évtizedekben magyar írói névként használtam – hivatalos magyar családi névnek. (...) (M)iután (a hivatalnok) meghallgatta kérésem vállvonogatva ezt kérdezte: 'Mondja kérem, nem sajnálja feladni ezt a jó német nevet?' Ez a kérdés elhangzott 1939-ben, a magyar belügyminisztérium névmagyarosítási osztályának hivatalában. Megdöbbenten néztem a kérdezőre. Azt feleltem, hogy magyar író vagyok, őseim háromszáz év előtt költöztek be az országba, magyar asszonyokkal házasodtak, magyar nemességet kaptak, s kötelességem most, amikor a nemzeti létében fenyegetett magyarság iránt érzett hűséget minden magyar állampolgárnak bizonyítani kell, ezzel a hivatalos színvallással is tanúskodni a magyarság mellett. Hümmögött, vállat vont, gyanakodva nézett utánam, mint aki nem érti tökéletesen mi a szándékom, nem is bízik benne. Néhány hét múltán megkaptam a hivatalos értesítést, hogy a belügyminisztérium elismerte névmagyarosítási kérelmem. Ez a személyes tapasztalás meggyőzött arról, hogy a magyarság nemzeti léte nagy veszélyben van." (112. o.)
Összességében olyan könyv Márai Sándor Hallgatni akartam című kötete, aminek valóban kötelezőnek kellene lennie az iskolákban a magyar érettségi idején, ha egyszer végre legalább kissé összehangolnák a történelem és irodalom oktatását, a második világégés mellett ezt a könyvet kellene tanítani, ezt kellene elolvasni, lehetőleg minden magyar gyereknek. De addig is: minden magyar felnőttnek kötelező darab, mindazoknak, akik nem félnek szembenézni egy polgárral, nem restek meghallgatni vallomásainak legfontosabb részét. Hallgatni róla: lehetetlen.
