A világ legrangosabb színházi fesztiváljára kapott meghívást a Krétakör vezetője. A svájci színművészeti egyetem provokatív előadásának bemutatója után a Magyar Narancs készített vele interjút.
Schilling Árpád: A lausanne-i La Manufacture nevű színházi iskola hívott, hogy rendezzem meg a végzős diákok diploma-előadását. Ez az ötödik francia nyelvű iskola, ahol dolgoztam; már rutinszerűen hívnak egyik helyről a következőre, legközelebb Strasbourgba. Valószínűleg szeretik, ahogyan a diákokkal dolgozom. Hogy Avignonba is el lehetett jönni, csak a ráadás: a fesztiválnak van egy szekciója, ahol a színházi iskolák mutatják meg magukat; a 9-10 francia nyelvterületen lévő komoly hely közül most ezt és a cannes-it választották ki. Hogy miért, nem tudom. Könnyű lenne azt mondanom, hogy persze, miattam, de inkább őszinte leszek: fogalmam sincs, lehet, hogy nélkülem is őket választották volna. Ez mindenképp nagy lehetőség, elsősorban a diákoknak: egyrészt, mert ennyi mindent megnézhetnek, másrészt, mert őket láthatja a szakma. De egy iskolai munka Avignonban nekem nem akkora ugrás, bár biztos, hogy presztízs.
magyarnarancs.hu: Miért szeretsz diákokkal dolgozni?
SÁ: Eleinte nagy lehetőségnek éreztem, hogy velem közel egyidős emberekkel hozhatok létre előadást idegen helyen. Tizenvalahány évvel később már nem az motivál, hogyan tudnék egy „olyan schillinges" előadást rendezni, hanem az, hogy megtanuljam, hogyan lehet tanítani. Mivel jut tényleg előrébb a diák; mi az, amit be tud építeni saját magába, vagyis nem az kell, hogy azt gondolja, amit én, hanem hogy a következő problémás szituációban már egy új eszközt tudjon használni. Fontos, hogy az előadás eladhatósága mellett maga a három hónapos próbaidőszak egy pedagógiailag vállalható processzus legyen. Régen azt akartam, hogy nagyon szeressük egymást, együtt legyünk jóban-rosszban, közösen járjunk kocsmába. Ma ez már egyáltalán nincs így: nem vagyunk barátok, világos határok vannak köztünk, és nem úgy próbálok elérni valamit, hogy „nagyon szeretlek, és ezért majd elhiszed, hogy igazam van". Inkább olyan kérdéseket próbálok feltenni, amiken keresztül maga a diák jut el valahová.
magyarnarancs.hu: Magyarországon viszont keveset tanítasz.
SÁ: Magyarországon a tanítás csakis az áldozatról szól: jelenthet presztízst, lehet szó tanári elhivatottságról, de megélni nem lehet belőle. De nem az a legnagyobb probléma, hogy nincs elég pénz: csinálnám akár ingyen is, de akkor vehessem fel én a diákokat, mondhassam meg én, ki legyen ott, és csinálhassak végig egy többéves folyamatot. Ilyen helyzetbe eddig még nem kerültem. Székely Gábor egyszer hívott egy tanársegédi pozícióba, ami azon bukott el, hogy azt mondtam: szeretnék a módszerről beszélgetni, arról, hogyan tanítunk, hogyan vesszük fel a diákokat. Ez nagyon zavarba hozta Székelyt, ő valami olyasmire gondolt, hogy csináljak például egy Hamlet-kurzust, mert azt a darabot már rendeztem. De én nem így gondolkodom a tanításról; nem arról kell szólnia, hogy én hogyan fejezem ki a hallgatókon keresztül a művészetemet, hanem hogy honnan hová szeretnénk eljuttatni őket. Jövőre talán már elképzelhető lenne ez is, mivel Ascher Tamás, a Színművészeti jövőre leköszönő rektora megkért, hogy involválódjak valahogy – de ennek egy kicsit last minute-hangulata van most, amikor politikai nyomás van a pesti iskolán. Szerintem ezt öt évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni.
magyarnarancs.hu: A pro|vocation című előadásotok valóban provokatívan, meztelenséggel, erőszakkal, szexszel beszélt olyan témákról, mint a nemi és etnikai előítéletek, feminizmus és patriarchális berendezkedés, idegengyűlölet vagy az öngyilkosság. Mit gondolsz, itthon létrejöhetett volna egy ugyanilyen előadás?
SÁ: Szerintem létrejöhetne, ha nem ilyen lenne a tanárok hozzáállása. Semmiképp nem akarom a magam munkáját misztifikálni, de itthon már az a gesztus sincs, hogy megkérdezik a hallgatókat: mit tartanak fontos politikai, közéleti, társadalmi kérdésnek ma Magyarországon, és arról milyen színházi formákon keresztül akarnak beszélni. Helyette vannak klasszikusok és kortársak – ami persze teljesen rendben is van, de legalább egyszer – például, amikor „eladják" őket – lehetne adni egy esélyt nekik, hogy ők mondják meg, mi a fontos nekik. De a tanároknak ehhez túl fontos a saját művészeti credójuk, ezért pontosan ugyanazt csinálják meg velük, amit máskor is szoktak. De ez így nem a hallgatókról szól, hanem róluk. A pro|vocation pont attól működik, amikor működik, hogy a diák azt érzi: basszus, én erről tényleg meg akarom kérdezni a közönséget, engem ez tényleg érdekel. És ez nem lehetséges úgy, ha állandóan azon gondolkodik, hogy Árpádnak vajon tetszene-e ez vagy az a megoldás. Az a fontos, hogy ő mit gondol.
Az interjú folytatása elérhető a Magyar Narancs Online-on.
Forrás: Magyar Narancs
