„Ha szeretnél mindent megtudni Andy Warholról, nézd meg a felszínt: a festményeim, a filmjeim és engem – ez vagyok én. Semmi nincs mögötte."
A cikk valójában nem is Warholról szólt, hanem Jasper Johnsról, az absztrakt expresszionizmus stílusteremtőjéről, a pop art úttörőjéről. De a szövegben vissza-visszatért Warhol neve – mintha ott állna valahol a háttérben és kajánul mosolyogna meghaladott elődjére. A huszadik század közepének festészete így szivárgott be a reneszánsz táblaképek, a németalföldi tájképfestők és Monet vizililiomjai mellé akkori művészetfelfogásomba. Vagyis inkább berobbant. Élénk színeivel és furcsa anyagaival, hétköznapiságával és utánozhatóságával, újításával és lázadásával sok mindent felkavart, de nem hagyta magát elfelejteni.
Később (poszt)modern művészeti irányzatok és festők bukkantak fel, jöttek-mentek, közben Warhol néha visszahúzódva, máskor rivaldafényben, de mindig ott járkált valahol. Nálam mindenesetre visszatérő vendég volt. Egyszer Marilyn Monroe színes portréival hivalkodott, legközelebb Campbell leveskonzerveinek sorozatát mutogatta, máskor az amerikai zászlót (és vele együtt az amerikai álmot) forgatta ki önmagából a legkülönbözőbb módszerekkel.
Miután eltelt egy kis idő, már a fotókiállításokon sem hagyott nyugton: akár egy Magnum fotós, akár Robert Mapplethorpe vagy Helmut Newton képeit nézegettem a falakon, egyszer csak megjelent jellegzetes, vakítóan világos hajával, mosoly nélküli arcával, átható tekintetével és összeszorított szájával, amivel, ha beszélni tudna, valami ilyesmit suttogna: „Ne is reménykedj! Ha érdekel a kortárs művészet, előlem biztosan nem menekülsz!"
Így értem el a sorozatos látogatások során a legutóbbi váratlan találkozásig. Nem elég, hogy a budapesti múzeumokban, a könyvtárban vagy a saját lakásomban, most már külföldön is megtalál(tam őt). Nem is akármilyen környezetben. Feljövök a metróból, előttem a milánói dóm teljes pompájában, balra a Dóm tértől a Scala operaháza felé vezető árkádos épület, jobbra fordulok, és tessék: Museo del Novecento (a huszadik század múzeuma), Andy Warhol Stardust időszaki kiállítás. Persze soha rosszabb találkozás. Ráadásul külföldön mindig örül az ember, ha egy régi kedves ismerősbe fut bele. Úgy döntöttem, megnézem közelebbről, hátha tartogat még meglepetéseket.
A kiállítás elején Warhol saját idézetével fogad a falon: „Ha szeretnél mindent megtudni Andy Warholról, nézd meg a felszínt: a festményeim, a filmjeim és engem – ez vagyok én. Semmi nincs mögötte." Kecsegtető ígéret, lássuk a felszínt!
Az Andy Warhol's Stardust (Andy Warhol Csillagpora) címet viselő kiállítás egyetlen teremből áll, de a kis méretbe annyi szín került a pop art művész festményeivel, amennyit egy teljes múzeumi szint is megirigyelne. A tárlat Warhol kedvenc technikájával, a szitanyomattal készült képek válogatását vonultatja fel. A sorozatgyártásban készülő képeket elindító Campbell-féle leveskonzervektől, a legkevésbé sem természetes virágszérián keresztül, Muhammad Ali vagy Marilyn Monroe portréjáig a Csillagpor végigvezet Warhol karrierjének legfontosabb állomásain.
A '60-as évektől kezdve Warhol reklámrajzolóból hivatalosan is festő lett (majd avantgarde filmkészítő, de a filmnek ezt az epizódját most komolyabb érdeklődés hiányában át kell ugranunk). Már korai művészetében elkezdett nyomatokat gyártani: festményei tárgyát nem saját maga alkotta, hanem a fogyasztói társadalomból vette (lopta? kölcsönözte? használta fel?). De ennél is tovább ment: selyemszitanyomatos képeit legendás műtermében, a Gyárban barátai segítségével állította elő, és ő csak az utolsó simításokat végezte. Warhol újabb támadási felületet biztosított: a művész, aki nemcsak a témáit nyeri az egyszerű mindennapokból, de még a piszkos munkát is mással végezteti. Emögött azonban egy újfajta művészi szerepfelfogás is húzódott: az alkotót a képek válogatójaként értelmezte, aki a tartalomért felelős, nem a munka megvalósulásáért. Ezzel az eljárással elszemélytelenítette a művészi alkotás folyamatát - és egyben tökéletesen illeszkedett a pop art célkitűzéseihez.
Hiszen ha Warholról van szó, nem maradhat el a tárlatról a pop art definíciója. A felsorolásszerű, de találó bemutatást Richard Hamilton, a brit pop art művész 1957-es leveléből tudjuk meg. Szerinte a pop art tömegekhez szól, mulandó, fogyó termék (vagyis könnyen felejthető), alacsony költségvetésű, tömegtermelésben készül, fiatal (és a fiatalokhoz szól), szellemes, szexi, megtévesztő, elbűvölő és végül (de nem utolsó sorban) nagy üzlet.
A kiállítás felvállalt célja az is, hogy Warhol személyisége, a sokszínűség és a pop art mellett bemutassa a társadalmi, történeti és művészeti hatásokat, amik formálták a festő alkotásait. „Az értékes nyomatok gyűjteménye tökéletesen illusztrálja, miért övezték a legendás művészt örökké kiszámíthatatlan viták" - írja Marina Pugliese, a múzeum igazgatója, bevezetőjében.
Warhol a fogyasztói társadalomból hozott képekkel egy időben portréit is elkezdte gyártani a kor ikonjairól. A '70-es évek végén, '80-as évek elején már olyan sorozatokat hozott létre, amelyeken nem ugyanazt az arcot láthatjuk színek kavalkádjában (mint Marilyn Monroe 1962-es sokszorosításán), hanem egy-egy témára válogatott szereplőket. Az 1980-as Tíz portré a huszadik század zsidóiról válogatásban többek közt Kafkát, a Marx testvéreket, Albert Einsteint vagy Sigmund Freudot ábrázolta. Ezt követte az 1981-es Mítoszok sorozat, amely a rajzfilmes legendákat emelte ki középszerűségükből: Télapó, Mickey Mouse, Superman és Dracula is kitüntetett szerephez jutott a múzeumok falain.
A terem végén egy kemény bírálattól és elfogult dicsérettől egyaránt mentes értékelést olvashatunk mostanra közeli ismerőssé váló művészünkről: „Andy Warhol a jelen és a jövő művészi generációinak lett a Mestere; művészeknek, akik a tévében látott poppal együtt nőttek fel, mióta megszülettek; művészeknek, akik 'értik' a digitális kultúrát." Nemcsak a művészek generációjára, hanem a közönségre is hasonlóképpen hatott Warhol, hiszen ők is a popkultúra hatása alatt nevelődtek.
Művészetét lehet szeretni vagy utálni, felmagasztalni vagy nem elismerni, értéktelennek minősíteni vagy a hétköznapiság értékét keresni benne. És lehet úgy végigmenni ezen a milánói kiállításon, ahogy tette azt egy fiatal lány: a lép és fotóz, lép és fotóz ritmusára, saját magát a képekbe komponálva. A nézés és látás valószínűleg neki ebben a rohanásban kimaradt, de még az a szerencse, hogy (velem ellentétben) Warholt, a pillanatnyiság és a sokszorosítás művészét ez valószínűleg a legkevésbé sem zavarná.
Marilyn Monroe és Andy Mouse képe mellett kisétálva a milánói múzeumból elköszönök Warholtól. Remélem, nemsokára újra látjuk egymást.
A milánói kiállítás szeptember 8-ig látogatható.