Költözöm, mondom bátran, költözöm már megint, és alig várom, hogy ismét összecsomagoljak, szortírozzak, magam mögött hagyjak.
Van rohamcsomag, túlélőszett, hordozható méretre összepasszintott élet, minden alkalomra előrántható arckifejezés- és érzelemkészlet és kinyitható karrierálmok. Kartondobozban, lapra szerelt csomagolásban.
Már felhagytam azzal, hogy számoljam, hányszor tettem át a székhelyem egyik fotelből a másikba, egyik ölből a sokadikba, nem létező konyhából jól felszereltbe, sötétből világosba, és mindezt mindig energikusan és továbbállásra teljes mértékben készen.
Ha megállok, csak épp annyira teszem, mint amennyire hozzáér a betonhoz a lábujjam egy piros lámpánál. De csak amiatt, hogy az egyensúly meglegyen, mire el kell indulni a bringával.
Ha költözöm, a pakolás része a legfontosabb. Akárhova érkezem, azt viszonylag kevés dologgal teszem, mert nem a tárgyaim, hanem a jól sikerült turkálásból származó ruháim tesznek boldoggá. Nélkülük sehova. De valamiért az életvitelem olyan, mint a gáznemű anyagok, és szép lassan betölti a rendelkezésre álló teret. Szeméttel, vonaljegyekkel, elhangzott mondatokkal, felejthető, de masszív emlékekkel. Ezeket rettentő nehéz egyesével, gyökerestül kihúzkodni, ha már belették magukat a lakkozott parkettába, de megtenni muszáj – bele ne lépjen a következő, óvatlan lakó.
Ha mindent egyesével a jövő vécépapírjába csomagoltam, és egy erős férfikarra várva üldögélek a zsákokba gyömöszölt mindennapjaimon, még van egy kis időm, hogy szemlét tartsak az üresre pucolt tereken. Keresem a nyomokat, keresem a nyomomat, keresem a nyomaitokat, és amikor már nem találom, nyugodtan lépek ki az utolsó ajtón is, arccal az új térnek, szobának, lakásnak, szakasznak.
Utánam lelkes tömeg cipeli, amitől azt hittem, szabadulhatok, de sejtem, hogy nem.
Költözöm, mondom bátran, és tudom, hogy csak gyáva vagyok maradni.