A mobiltelefonom mutattam nekik, ők összenevettek, s mondták, hogy Karinthynak vagy Kosztolányinak mutogassam inkább, őket jobban érdekli az ilyesmi.

Nem könnyen sikerült magamat rászoktatni, hogy ha már a városban élek, legalább heti kétszer – kedden és csütörtökön – körbefussam a Margitszigetet. Ezt a józan, derék szokást nálamnál erősebb és alighanem okosabb közgazdász barátom erőltette rám, aki amúgy maratoni távokat szokott futni, biciklizni és úszni. Felváltva. Ő ezeket a közös „futásokat" némi élccel peripatetikus találkozásoknak nevezte, mert míg én a tüdőmet kiköptem – jellemző módon, mire a starthoz értem, ő már futott egy kört –, és együtt körbefutottuk a szigetet, addig megbeszéltük a kortárs irodalom, filozófia, élet csak félig komoly ügyeit. Aztán ő elmaradt mellőlem – időmet harminc perc alá sehogy sem sikerült ledolgoznom –, de nekem a futás mégis megmaradt. Szerettem, szeretek futni, különösen a Margitszigeten. A legutóbbi árvíz után éppen csak felszedték a zsákokat, még ázott volt a futószalag, és én már mentem futni. Magamtól, magamban.

Egy ilyen hajnalban történt. Alig pirkadt, én már kint futottam, zenét hallgatva, egyedül. A klastrom-romok után lepte el a szigetet az a különös köd, amellyel addig sosem találkoztam. Szinte az orromig sem láttam. Aztán a ködből, velem szemközt, egy igen elegánsan öltözött fiatalember lépett ki. Megálltam, lihegtem, láttam a párát, mit kileheltem, s a fiatalember, ki nálam nagyobb darab, bajszos, de vélem egyidős lehetett, különös közvetlenséggel megfogta vállam, és mosolyogva, mély hangon így szólt:

– A holtak összetartanak!

Ez a mondat meglepett, s különösen ismerősnek hatott. Tudtam, hogy olvastam már valahol, valami nagyon fontos és kedves könyvem első mondta lehetett, de hogy melyik volt az, azt a nagy zihálásban nem tudtam hirtelen. Bár nem kérte: követtem. Leállítottam a zenét, s magamat mellette futódresszemben meglehetősen alulöltözöttnek éreztem.

Olyan épülethez értünk a nagy fák alatt, melyet addig én a szigeten sosem láttam. Mosolyogva suttogta kísérőm, hogy ez a „Kisszálló", és betessékelt. A portás fülkéjéhez érvén az üdvözölt minket. Szokatlanul szép volt minden, még ha kissé régies is.

A folyosón egy félreismerhetetlen alak jött ekkor velünk szembe, üdvözletét – mintha csak most mentünk volna ki sétára – egy bólintással jelezte, s odaszólt a portásnak:

– Telefonozni kell menni, György. Át kell menni az igazgatósághoz, mert télen csak annak van telefonja.

Hát tél lenne? Az előbb még... de aztán eszembe jutott, hogy futás közben a zenét telefonról játszom le, időmet telefonommal mérem, s az itt van zsebemben. Hamar előkaptam a készüléket, s a két úriember és a portás felé nyújtottam, hogy tessék, ha gondolják, telefonáljanak erről. Összenéztek. Egy pillanatra elkomolyodtak, majd harsogó nevetésben törtek ki. Könnyeiket törölgették, és az engem ide kísérő úriember így szólt:

– A jövőből jött, Sándor bácsi.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy kikkel állok egy folyosón, hogy hol is olvastam én azt a bizonyos első mondatot.

– Értem. Akkor meghívjuk ebédre. 

Közben a portás György álmosan megkérdezte:

– Ugyan, kinek telefonozzak?

– Az Otthon-körbe, amelynek Dohány utcai kapuja előtt ilyenkor már ott áll Lajos, a fiákeres. Mondják meg Lajosnak, hogy hozzon ki nekem ide gulyásnak való húst. Már megtanítottam a minap, hol és miként kell vásárolni. De a biztonság kedvéért mondja be a telefonba, hogy a húst annál a Lövölde téri mészárosnál vegye, akinél a múltkor vettünk.
Aztán rám nézett, és úgy kérdezte:

– Hát a jövőben vannak-e még mészárosok a Lövölde téren?

Megcsóváltam a fejemet. Láttam, hogy ezen egy pillanatra elmereng, mint aki ebből mindent ért koromról, mint aki előre látja mindkét világháborút, a forradalmat, rendszereket és rendszertelenségeket, s az elkövetkező száz évet, mi minket egymástól elválaszt, s ami mögött mégis ott ível egy láthatatlan, hajszálvékony, de elszakíthatatlan fonál.
Aztán mégis azt mondta:

– Magát is meghívjuk ebédre.

Próbáltam még egy kósza utalást tenni arra, hogy én futottam éppen, amikor jött ez a köd és a mellettem álló bajszos úriember, de láttam, hogy a futás említésére is már mindketten kuncogni kezdenek, aztán
Sándor bácsi, láthatólag tekintély itt, leintette őket:

– Egy sportembernek még nagyobb szüksége van a helyes táplálkozásra. Ma én főzök, ne sértsen meg azzal, hogy visszautasítja.

– Nem nevezném magamat „sportembernek".

– Hát akkor mivel foglalkozik ott a jövőben, ahonnan jött?

– Író vagyok – és erre ellenállhatatlan nevetésben tört ki a portás és a fiatalember, amit zavart mosollyal nyugtáztam, csak Sándor bácsi nézett rám komolyan.

– Nahát, az írók futnak a jövőben?

– Futkosnak. Ahogy a múltban is. Nők után, pénz után, egészségük után. Futkosnak álmaik után, téves eszméik után. Futkosnak éjjel és nappal, ébren, és ha alszanak. Mindig és mindenért csak futkosnak. De hajnalban csak én futok itt kinn a Margitszigeten, mert legtöbben – néhány, kevés kivételtől eltekintve – hozzászoktak a pesti élethez, s nem tudnak ilyen korán kelni, ha egyáltalán le is fekszenek eddig.

Láttam, hogy válaszomra összenéznek. Aztán a portárs elindult telefonálni, s a két úriember – ekkor már rájöttem, hogy kik ők – két oldalról, nem tolakodóan, megragadtak, és már vittek is befelé a szállóba. Ahogy mentünk előre, észrevettem pár női papucsot az egyik ajtó előtt, a másik kilincsén meg egy „Mindjárt jövök" táblácskát. Közben benyitott ebédemet garantáló kísérőm a numeró 8-ba, és beszólt:

– Nem kell az ebéd miatt aggódni, Feri! Én főzök ma ebédet.

– Talán disznóölést tartott a szigeten, Sándor bácsi – morogta az álmos ember, és a fal felé fordult.

– Igazad van – és miközben becsukta az ajtót úgy mondta mosolyogva felénk fordulva –: legközelebb disznót pörkölünk a szigeten.

Aztán beértünk az ő szobájába, leültettek egy székre a szoba közepén, az ifjabb állva maradt, míg maga Sándor bácsi elheveredett a még be nem vetett ágyon, s mialatt kis pálinkával kínáltak, úgy kezdték a faggatást:

– Aztán milyen az a jövő Budapestje, fiam? Mindenki futkos? Mert akkor nem sokban különbözik ettől.

– Igazából én csak sétálok. Van egy barátom, aki sétáló filozófusnak tart.

Elmosolyodtak.

– De igen, ahogy mondtam, nem futnak, inkább csak futkosnak.

– Vannak-e még ráérős séták? Jóízű borok? Vannak-e még nők, akik arra kérnek, hogy legalább fél órácskát hazudjon nekik az ember, hogy aztán elhihessék a mesét? Tudják-e még a magyarok, hogy mi az a jóízű pihenés, a jó könyv és a finom étel? – kérdezte az ifjabb, mély gordonka hangján.

– Ne is törődj vele! – legyintett az ágyról Sándor bácsi. – Gyulának már születése előtt nosztalgiája volt.

Így ment tovább a délelőtt. Kifaggattak mindenről. Amikor – mivel más nem volt nálam – a mobiltelefonom mutattam nekik, ők összenevettek, s mondták, hogy Karinthynak vagy Kosztolányinak mutogassam inkább, őket jobban érdekli az ilyesmi.

Bár nekem is lettek volna kérdéseim, ők kérdeztek. A városról kérdeztek, a nők viseletéről, éttermekről, loviról, hogy megtalálták-e már a halál ellenszerét? Arról, hogy magyar írók és költők összejárnak-e még? Vannak-e még életre szóló barátságok? Sikertelen öngyilkosságok nőkért? Párbajok? Mutatnak-e be a budapesti színházak magyar íróktól darabokat? Milyenek a magyar színésznők, főznek-e még Újházi-levest, s vannak-e még gazdag urak, akiknek fontos a magyar költők sorsa? Megkérdezték, hogy milyen lapok vannak, de tapintatosan kerülték, hogy én mennyit keresek. Megkérdezték, hogy milyenek a budapesti nők, de az én szerelmi életemről nem kérdezősködtek, s végül megkérdezték, hogy milyen magyarnak lenni a jövőben. Mi a magyar? Elhallgattam.

Közben – szerencsémre – megérkezett a gulyáshoz való hús és elkészült lassan az ebéd. Kis asztalhoz ültünk, ettünk. Sosem ért nagyobb megtiszteltetés.

Aztán éreztem, hogy a szieszta ideje jön, s ők felkínálták nekem, hogy maradjak az ő korukban, hiszen a Kisszállóban van hely, a „Mindjárt jövök" sem jött vissza már vagy három hónapja, vegyem ki azt a szobát. Az én jövő-tudásommal talán még a lovin is van némi esélyem.

Eltűnődtem, mert nagy volt a csábítás. Aztán végiggondoltam, hogy mi jön majd mindezek után, a következő száz esztendőben mi vár Magyarországra, s hogy én ki is vagyok, honnan jöttem, miért „futok". Nagyon szépen megköszöntem tehát az ebédet, a kedvességet, a beszélgetést, de elmondtam nekik, hogy én más korba való vagyok, s itt mindig csak nevetnének rajtam, ahogy persze gyakran ott is. Ott egy kicsit vagyok csak anakronista, hogy hiszek az írás művészetében, hogy hiszek abban, hogy vannak olvasók, s hogy az emberek életét jobbá teheti a költészet. Itt ti vagytok itthon, én meg ott. Engem itt még jobban kinevetnének, mint ott. Megértették. Sándor bácsi lekísért, egészen a bejáratig. Ő kezet nyújtott, én meg, mert bevallom, hogy zavarba jöttem, ezért ilyen esetlenül búcsúztam:

– Lehet, hogy nem mindenki, de azért páran – érzékeny, rendes emberek –, akik még tudnak és szeretnek magyarul olvasni, nem felejtették el magát. S most, hogy százötven éves lesz, talán azzal ünneplik, hogy előveszik valamelyik szép könyvét, és elolvassák.

Ő erre csak mosolygott, én pedig visszafutottam a jövőbe.

Bródy Sándor (1863. július 23. – 1924. augusztus 12.) nagy hatású magyar író, drámaíró és publicista volt. Hatással volt többek között Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Krúdy Gyulára, Szomory Dezsőre és Molnár Ferencre. Néhány fontosabb regénye az Ezüst kecske (1858) és a Rembrandt (1957). Fentebbi cikkünkben idézetek találhatók Krúdy Gyula „Bródy Sándor vagy a Nap Lovagja" című könyvéből.