Hosszú idő után tért vissza az éterbe a Queens Of The Stone Age csapata, a ...Like Clockworkben pedig sem az újoncok, sem az ortodox rajongók nem fognak csalódni.

A kaliforniai formáció legutóbbi lemeze, vagyis a 2007-es Era Vulgaris után kevesen gondolták volna, hogy a QOTSA-család következő tagjára ilyen sok időt kell majd várni, főleg, hogy zenekarvezető-énekes-gitáros Josh Homme már régebben is ígérgetett mindenfélét az együttes hatodik munkájával kapcsolatban, amely végül több mint fél évtizedes kihagyás után jelent meg. Persze Homme korántsem ült a babérjain, sőt, Dave Grohl és John Paul Jones társaságában létrehozott egy masszív szupergruppot (Them Crooked Vultures), közreműködött az Arctic Monkeys harmadik és negyedik albumán, másodjára is apa lett, sőt, nemrégiben még majdnem meg is halt egy rutin térdműtét közben. Szóval igen, kijárt neki egy kis pihenés, amit már eddigi teljesítménye alapján is bőven megérdemelt volna. A Queens ugyanis úgy tartotta a lelket a modern mainstream rockzenében, hogy se nem 20-30 esztendővel ezelőttről maradt vissza ránk, se nem volt tenyérbe mászóan hatásvadász - hanem sőt, dicséretes módon törekedett arra, hogy a zakatoló, beszívott stoner rock műfaja ne csak a Billboard 200 első húsz helyezettjén kívül legyen érdekes. Ehhez igazodva az csapat eddigi anyagai közül majdnem mindegyik melegen ajánlott (igaz, a '98-as bemutatkozás talán inkább felejthetőre sikeredett) és nagy szerencsére a 2013-as ...Like Clockwork sem tud rontani az összképen.


Bár a banda 2002-es csúcsművéhez, vagyis a fenomenális Songs For The Deafhez képest az LC azért jóval kevesebb vizet fog zavarni, a friss munka igen erősen pedálozik azért, hogy említett testvérére hasonlítson: nem csupán az akkori felállás összes tagja (Dave Grohl, Mark Lanegan, Nick Oliveri) jött össze újra egy-egy vendégszereplés erejéig, de még a borító színei is kísértetiesen idézik meg a jó öreg fekete-vörös villás képet. Ám ahogy az együttes eddig is ügyesen elkerülte az önismétlés és a felesleges nosztalgia csapdáit, úgy most is úgy nyújt megbízható színvonalat, hogy inkább előre, mintsem hátra tekint az időben.  Így mondjuk az Era Vulgaris sikálósabb, savasabb gitárjaihoz és a '05-ös Lullabies To Paralyze neonszínűen pulzáló robotolásához képest a Clockwork egy kissé tömörebb, fajsúlyosabb monolit lett, amelyen vérbő sivatagi zene helyett inkább masszív és testes alt-hard-rock szerepel, és amit még a tucatnyi vendégszereplő ellenére (Alex Turner, James Lavelle, Trent Reznor, Jake Shears (!), Elton John (!!)) is a banda visz el a hátán, hiszen a hozzáadott extra anyagot kb. lehetetlen felismerni. Szerencsére a QOTSA azonban nem is szorul nagyobb támogatásra, ugyanis, bár kétségtelen, hogy a csapat legjobb dalai nem ezen a lemezen szerepelnek, a kiadvány teljesít annyira jól, hogy szégyenérzet nélkül lehessen állandó társunk néhány hét erejéig. Persze azért vannak olyan pontjai az albumnak, amikor egy kicsit megrendülhet a bizalmunk a zenekarban (Homme például kétszer is leül a zongora elé balladázni egy keveset), de még ezek a pillanatok is képesek beépülni az összképbe, aminek háromnegyedórás hossza során a formációnak nagyon ideje sincs hibázni, és éppen ezért nem is botlik meg. Bár panaszkodhatunk, hogy hat hosszú év után tíz szám egy kissé kevés, és ekkora kihagyást követően azért a minőség is feljebb kúszhatott volna, viszont egészben fogyasztva világossá válik, hogy bizony nincs különösebb probléma a koronggal, ami különösen a második felére igaz: a Fairweather Friends sodrása és a végletekig feszített éneke vagy a Smooth Sailing mocskos, szétrozsdásodott funkja miatt is emelhetjük a kalapunkat, hát még az I Appear Missing hallatán, aminek borzongató, súlyos letaglózottságától még a gitár is elsírja magát a végén. Ha pedig csak emiatt a néhány szerzemény miatt hallgatjuk a ...Like Clockworköt, már akkor megérte a befektetés, a Queens Of The Stone Age ideje ugyanis úgy tűnik, még korántsem járt le, úgyhogy nyugodtan irigykedjünk csak azokra, akik ott voltak júliusban a VOLT fesztivál nagyszínpada előtt.