Tamás feljött egy éjjel hozzám. Végigudvarolt minden nőt, aki jelen volt, aztán odaállt szép, százéves íróasztalom mellé, és telihányta verssel. Jutott a szőnyegre is.
Isten prizma a költők kezében, őt nézzük, és mégsem őt látjuk, hanem rajta keresztül látunk egy láthatatlan és széttöredezett valóságot, a fényt szivárványszínekké bomlódva. Ez a prizma láthatatlan és látható, kezünkben van, és mégsem, félelmetes és félős. Prizma, mondom, hogy prizma, csak nem érted, ezért kell elolvasnod a költők verseit. Istent magát nem nézheted, de rajta keresztül az egész világot láthatod. Különösen önmagad és a mostot. És ha önmagad rettentő és a most, amiben élsz, félelmetes, akkor egy rettentő és félelmetes istent látsz, ahogy JÓNÁS TAMÁSnak jelenik meg a LASSULÓ ZUHANÁS című kötetében. Itt-ott felvillan, úgy nincs, hogy mégis van. Tamás feljött egy éjjel hozzám. Kísérettel utazott, Korányi Matyi kísérte akkoriban a budapesti éjszakában. Feljött, végigudvarolt minden nőt, aki jelen volt, aztán odaállt szép, százéves íróasztalom mellé, és telihányta verssel. Jutott a szőnyegre is. A jelenlévő szerkesztő urak közül térdre borultak páran, s úgy csodálták, sóhajtozva felkiáltva: „irodalomtörténeti hányás". Összecsavarták a szőnyeget, mert az asztalomat nem adtam nekik, és elvitték. Egyenesen a Magvető Kiadóba, ahol aztán a versekkel telihányt szőnyegről lesöpörték a verseket egy kötetbe. Ez lett a Lassuló zuhanás. Nem, nem összehányt kötet, nagyon is erős versek vannak benne. Imádni fogják, főleg a Rommagyar című verset: „Rossz a magyar, fél és gyáva. / Nem épít az igazára. / Angyalnak reméli magát, / s nincsen szárnya. // Városokba tömörülnek, / jókedvük van, nem örülnek. / Gyűlölettel, ha szeretnek, / az az ünnep. // Cigány vagyok, mende-monda. / Fajtámnak sincs reám gondja. / Fehér ing a lelkem. Isten / kigombolja." – Ady Endre és József Attila legfontosabb és legnehezebben vállalható keresztjét viszi tovább Tamás, amikor ilyeneket ír és vállal. Úgy szeret, hogy ostoroz. Úgy hány, hogy kincset okád. Néha pedig olyan, mintha azt szeretné, ha ostorral vágnának rajta végig. Zseniális önsorsrontó, akit megtanultam nem sajnálni, hanem együtt érezni vele és megtanultam olvasni is. Tamás kezében Isten olyan prizma, aminek pengeéles széle van, s ahogy fogja, vérzik a keze. „Ha az eszem kevés lenne / lenne Isten s hinnék benne / Amíg ilyen okos vagyok / ördögökre hallgatgatok" – Érdekes, hogy ebben a látszólag lázadó versében (Épdal, 91. o.) nagybetűvel írja az Istent. Lehet véletlen. Lehet elírás. De Jónás Tamás nagy játékos, sosem ír semmit sem véletlenül, legfeljebb ösztönösen, de tudatossága eddig sosem hagyta cserben. Egyik legerősebb kötete ez, s megtiszteltetés számomra, hogy ismerem őt magát is. Az asztalomról egy kis dobozba söpörtük a verseket, amiket odahányt és a dobozt elrejtettük egy adriai szigeten. Ha elolvastátok ezt a kötetét, elmegyünk és megkeressük amazt. Egyszer majd érdemes lesz összegyűjteni Jónás Tamás szertehányt verseit is.
Sokszor persze úgy vesznek el versek, hogy kötetbe vannak foglalva, gyönyörű kötésben, finoman és érzékenyen, csak szerzőjüket éppen nem kapta fel sem kánon, sem divat, s alig tudja valaki, hogy megjelent, hogy olvasható, hogy valahol be lehet szerezni. Van egy vajdasági költő és drámaíró, akinek a köteteit úgy veszem kézbe, hogy tudom: tudja, hogy Isten prizma is lehetne. Úgy olvasom SZEGEDI-SZABÓ BÉLA legújabb könyvét, az ÖRMÉNY ÉNEKet, hogy beosztom, és nem engedek magamnak többet, mint nagyritkán egyet-egyet. Ültem már színdarabján, amin egyedül ő nevetett, s mindenki más megdöbbent abszurditásának aktualitásán. Ott ült pont előttem, és halkan kuncogott. Most is hallom kuncogását, ahogy kineveti a tévét, a médiát, a hétköznapokat, vesz egy nagy levegőt, és verseket kezd írni mosolygó komolysággal Istenről, szentekről, városokról és műtárgyakról. Utóbbiak kapcsán tökélyre fejleszti az ekphrasist versben, a kötet jó fele képekről, szobrokról szól. Avagy az azokon keresztül megtapasztalható azokon túlról és többről. Krajcsovics Éva képéről írván így szól: „Mintha valaki / Letörölhetetlen / Valaki csendben / Téged szólítana" (Fényfolt, 57. o.) De visszatérve az Isten-témához kortárs költőinknél, mely mindhárom kötet közös metszete, a Kétsoros (23. o.) című vesében üt a legnagyobbat: „Míg szél fú vad vizek felett / Kezem tűnődve sebedre rakom." Ez a „tamáskodás" (értsd sokféleképpen) a szentekről rajzolt nagyszerű versekben eltűnik, s egy isten-tudó költő nagy erejű és mégis finom hangja szólal meg. Szíriai Szent Izsák című versében (36. o.) a sivatag szeretetéről beszél. Aztán eljut a legteljesebb tudásig: „Rád vár itt minden: / Ne félj hát, szemcséit / Rágd csak szüntelen, őröld / Porrá, szűrd vakuló szemeddel, / Mint mélytengeri hal, kopoltyúd / lebenyei között engedd áramolni / Az Ismeretlent." – és most nem csak arról van szó, hogy egyetlen strófában a sivatagból a mély tengerig jut, s az egész kép tökéletes, hanem hogy mindez annak felismerése, ami a homokszemek között van, vagyis nincs. Mindez a minden és mindez a semmi, az ésszel meg nem fogható, viszont költészettel érzékelhető.
Gazdagok vagyunk mi, magyarok, hogy ilyen költőink vannak.
Farkas Arnold Levente: A másik Júdás. Prae/JAK. Budapest. 2013. / Jónás Tamás: Lassuló zuhanás. Magvető. Budapest. 2013. / Szegedi-Szabó Béla: Örmény ének. zEtna. Zenta. 2013.