Az író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus Gárdonyi 1863. augusztus 3-án született. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja.
A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete"), szépírói munkásságának szentelve életét.
Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).
Nyáry Krisztián Így szerettek ők című magyar irodalmi szerelmeskönyvében Gárdonyi Géza szerelmének is szentel egy fejezetet:
A szívem mozdult meg? Hát él még bennem? (Gárdonyi Géza és Tóth Ilona)
„Gárdonyi Géza 44 éves volt, amikor 1907-ben a nagyváradi vasútállomáson először találkozott a 20 éves fiatal tanítónővel, Tóth Ilonával.
Az írónak abban az évben mondták ki a válását, bár már másfél évtizede nem élt együtt feleségével. Rossz házassága után nem akart többé megnősülni, sokan ezért egyenesen nőgyűlölőnek tartották. Pedig inkább csak arról volt szó, hogy nem értett a nőkhöz, félszegen közelített hozzájuk, házasságát követő rövid kapcsolatai mind kudarccal záródtak. Az édesanyjával élt, elzárkózva az emberek elől.
Az állomáson megtetszett neki a törékeny, halk szavú lány, akiről kiderült, hogy szintén Egerbe való. Legközelebb már az egri szőlőben találkoztak, szüretkor. A már ismert és népszerű író nem véletlenül járt arra, tudta, hogy Ilonát hol kell keresnie. Rövid beszélgetés után hazatért. Aznap szakított megrögzött agglegény szertartásaival: sem a folyóírással, sem titkosírással írt naplójába nem írt semmit, még csak hegedűjét sem vette elő. Ehelyett sok év után újra verset írt. Néhány nappal később összeszedte a bátorságát, és ellátogatott a Remény utcai kocsmába, ahol Ilonka esténként besegített rokonainak. Hóna alatt boldogtalan házassága történetét feldolgozó „Az a hatalmas harmadik" című regénye díszkötéses példányát szorongatta. „Magának hoztam" - mondta a lánynak. Így indult Tóth Ilona és Gárdonyi Géza különös, ki nem mondott szerelme.
Ilona egy idő után férjhez ment, de közben maradt az író mellett. Férjével nem éltek jól, a városban útjára indult a pletyka: Gárdonyi miatt. Ilonát nem érdekelte, mit beszélnek az emberek, minden nap eljárt az íróhoz. 1922-ben Gárdonyi már sokat betegeskedett, néha napokig ágyban maradt, csak akkor kelt fel, mikor Mila megérkezett. Orvosa pesti gyógykezelést javasolt neki, de visszautasította.
Október 30-án délelőtt az író édesanyja benyitott fia szobájába, és azt látta, hogy Mila és a Géza egymás kezét fogták. „Hagyja pihenni!" – mondta az öregasszony. Gárdonyi nem engedte el Mila kezét: „Mindennek vége. Szép volt."- mondta és elaludt. Éjfélkor még magához tért, elköszönt szeretteitől, majd meghalt.
Gárdonyi halála után Ilona elvált. Magányosan élt több mint négy évtizedig. Az egriek közül egyre kevesebben tudták, ki az az öreg nő, aki minden este fehér ruhában megy fel az egri várba Gárdonyi sírjához. 1963-ban halt meg."
Gárdonyi Géza: Ősz van
Tiz éve mint, mikor először láttam:
fehér hattyú, fekete gyászruhában.
Csak megjelent és bámult énreám.
... Szép álom-emlék! Szép fehér leány!
S most ujra látom. Szebb mint valaha.
Mint a fehér-virágú orgona.
Még mindig lány! És ő is olyan árva!
Vendégként szállt-e az égből e tájra?
Mért nem járunk mi együtt jó leány?
Csodákat vársz az élettől talán?
Őszszel nem nyit már a tavasz virága.
Fülemüle nem száll a deres faágra...
A legnagyobb jó mit az élet ad
egy meleg kéz mely kezünkben marad
a nem is hagy el, velünk jő mind a végig,
ahol ágyunkat ásóval kimérik.
Hámor van-e itt? vagy kallós malom?
Remeg a föld is.
Vagy csak én gondolom?
A szívem mozdult meg? Hát él még bennem?
Azt hittem, régen eltemettem.
Bolond szív mit akarsz? Mit álmodtál?
Tavaszt?
Rég elmult! Virág sincs már!
Az én országomban a boldogság-remény
határkövön ülő bús vándorló-legény.
(1920 körül)
