Patakparton éltem meg a másnapot,
Megint húszra húztam lapot.
Kész mázli, hogy Kapolcson még mindig relatíve könnyű stoppolni.
Természetesen őszintén remélem, hogy ez nem marad így, mert a Művészetek Völgye a maga nemében legenda, amire igen ráférne, hogy visszakapja régi fényét. Sehol sem lehet olyan jóízűen zabálni a sajtos párizsit friss zsemlével, mint egy kapolcsi házikó kertjében, amihez a karnyújtásnyira lévő tőről szakítja le az ember a paradicsomot.
Az sem feltétlenül szükséges, hogy társasággal menjünk, mert itt épp az a közvetlenség volt a lényeg, hogy bárki, bármikor szóba állt a másikkal, hogy utána a következő napokban a legkülönfélébb helyszíneken botoljanak egymásba. Ja, helyszínek: idén nincs Kobuci Kert. Tábla van, pajta van, minden este ingyenes Ferenczi koncert nincs. Ahogy színház sincs. Kisebbfajta skandalum, de lenyeli az ember. Ahogy az egyre drágább kenyérlángost is.
Pár éve még valahogy a nap is másként sütött, nem ilyen fájó, fehéren tűzően, mint idén, mondjuk pár éve még én is sokkal hamvasabb voltam, és jobban bírtam a fröccsöket. Most már csak a házi pálinka enyhít a hangulatomon, az is csak ideig-óráig.
Mert pár perc erejéig igenis elkeserít, hogy amíg pár éve tömeg hömpölygött az utcán, akármelyik faluba, szántófölre, pajtába vagy kocsmába tartott az ember, most leginkább lézengenek az emberek. Hogy valami hiányzik, és nagyon szeretném, ha meg tudnám fogalmazni, hogy mi az.
Mert szomorú, hogy egy-két helyszínt leszámítva pimpelt falusi búcsú és kirakodóvásár hangulata van a Művészetek Völgyének, persze ha jól helyezkedik az ember, akkor ebből vajmi keveset érzékel. Csak itt sosem kellett taktikázni, elbújni, letérni a főútról ahhoz, hogy otthonosan és jól érezzük magunkat. A keményvonalasok nyilván így is jól érzik magukat, szegény ember vízzel főz.
Csak én pörköltet akarok, szaftosat, fehér bélű kenyérrel.
