Régi tervem volt, hogy bringával érkezzek. Bejárni előtte az északi partot, megállni valamelyik kedvenc pincémnél, majd átvágni a Káli-medencén, s onnan elérni Kapolcsot.
Bevallom, az elmúlt évet kihagytam, nem voltam „völgylakó", de előtte igen sűrűn és sokat tudósítottam a Völgyről, belemenve a részletekig. Ismertem majdnem valamennyi helyszínt és szereplőt. Láttam a Völgyet, amikor nagy volt, sőt, egyszer még fel is olvastam az egyik színpadon. Ismerem Palya Beát és Lackfi Jánost, szeretem és követem munkásságukat. Nem véletlen, hogy ők és Hobo maradt meg a Völgy tartópillérének ebben az évben is. A Völgy azonban összement (vagy inkább régen volt felfújódva?), és gyakorlatilag minden Kapolcsra szűkült, s a többi falu nem, vagy alig vette ki a részét az idei programokból. Nem került be az összes program a programfüzetbe, sok „rászervezés" is volt, s amikor megkérdeztem az „alternatív-völgy" szervezőit, hogy miért nem keresik meg a főszervezőket, miért nem rakatják be a programjaikat a hivatalosba, a válasz az volt, mert szerintük fizetni kell. Ezután megkérdeztem a hivatalos programszervezőket, ők meg azt mondták, hogy egyrészt, nem kell fizetni a programba kerülésért, másrészt, azért egy bizonyos színvonalat szeretnének tartani a Művészetek Völgyében. Jó példája ez annak a kommunikációs deficitnek, amit jellegzetesen magyar jelenségnek tartok, és aminek közvetlen következménye a félreértés és a nem-megértés. Mindebből adja magát a szétesés és széttartás, vélt vagy valós sérelmek és sebek el nem múló szajkózása, amely aztán lehetetlenné tesz bármiféle komoly munkát. Ezért jogos Varga Julis kritikája, amikor azt írja: „A Művészetek Völgye a maga nemében legenda, amire igen ráférne, hogy visszakapja régi fényét." De mindezen túl kell lépni, és a jóra, az előremutatóra koncentrálni.
Jó törekvés például a Művészetek Völgyében a "Kék Abrosz" program, melynek keretében helyi házaknál lehet enni, jobbára helyi specialitásokat. Jó törekvés, hogy az árusok között még mindig többen vannak azok, akik valódi kézműves termékeket árulnak, hogy jelen van néhány őstermelő is, nem csak az aurafotós és a minden fesztiválon megtalálható, méregdrága zsírt-zsírral étkezde. Jó, hogy a Palya- vagy a Kaláka-udvarban továbbra is színvonalas programok vannak, csak hogy egyet-egyet említsek, például az előbbiben fontos és jó volt a Slam-poetry-előadás, utóbbiban zseniális volt Sena és a W. H. zenekar Shakespeare-szonetteket feldolgozó koncertje.
Külön volt, mégis szerves részévé vált idén a Völgynek a Circus Soluna minden-esti előadása. Így egyrészt senki nem maradt le róla, másrészt kiegészítette a Völgyet azzal a bájjal, amely úgy tűnt néhány évig, hogy elveszni látszik.
Szerintem sokan a Művészetek Völgyében a pénzcsinálási lehetőséget látták meg, s megfeledkeztek arról, hogy mi is lehetne, vagy kellene, hogy legyen a legfontosabb missziója ennek az egész fesztiválnak. A Művészetek Völgye legfontosabb feladata pedig az, hogy a közízlést egyszer egy évben megpróbálja elmozdítani a giccs felől a művészetek irányába. Mindezt akkor, midőn a „köz" a Balatonban áztatja magát, vagy éppen rászánja saját magát és családját, és bizony pénzét is, hogy a művészetekre nyisson. Mindezek felett még az is feladata a Művészetek Völgyének, hogy az ínyenceket is jóllakassa, tehát hozzon olyan programokat, amelyek esetleg máshol nem, vagy alig láthatóak. Lehetőség lenne arra, hogy a Művészetek Völgye a „Művészek Völgye" is legyen, tehát, ahogy régen, úgy most is találkozóhelyévé váljon zenészeknek, képzőművészeknek, színészeknek és költőknek. Ehhez az kell, hogy ezek a művészek ott akarjanak maradni a helyszínen néhány napot, s nem csak lenyomni a műsort, majd át a másik fesztiválra. (Nyár végére aztán a derék művész úgy néz ki, mint a kötözött sonka: itt egy pecsét, ott meg öt karszalag.)
Nagy lehetősége a Völgynek még, hogy valahogy megegyezik a helyiekkel és a környékkel, s annak hagyománya (legyen az főzés, ruha, zene) feléled és beépül az egészbe. Erre idén is láttam kísérleteket. És talán még azt sem ártana megérteni, hogy nem vagy Ördögkatlan, vagy Művészetek Völgye, hanem ÉS. Virágozzék ezer virág. Mindkettőnek mások a lehetőségei, de mindkettő érték.
A Művészetek Völgyének olyan kiváló, nagy érdeklődésre számot tartó és családbarát programjai, mint például a Szviatovszki Balázs és barátai által szervezett és végigvitt „Kapolcson tekergünk mesetérképpel", éppen a Völgy családbarát arcát villantották meg.
Az idei Völgy számomra mégis legfontosabb helyszíne a Muharay-udvar volt, ahol a Kanizsa Csillagaitól kezdve igen sok cigány zenekar megfordult, s talán olyan keretek között sikerült a roma kultúrát, zenét bemutatni, amely méltó, és amely nyit és segít. Hogy csak egy fontos eseményt említsek, itt mutatták be az általános iskolás gyerekek számára készült roma olvasókönyvet, amelyet Rézműves Melinda írt. Az a kísérlet, hogy cigány gyerekek megértsék és műveljék saját kultúrájukat, igen fontos és el nem hanyagolható része annak, hogy aztán hazájuk elismert polgárai lehessenek. A magyar kultúra csak gazdagodik a cigányság zenéje, festészete, költészete révén, és ez a viszony lehet kölcsönös és gyümölcsöző. A cigánysággal kapcsolatban a negatív híreket felkapja a média, azt azonban már kevésbé, hogy született egy olyan olvasókönyv – ami nem mellesleg oktatási segédanyag –, melyben morál, hagyomány, nyelv és irodalom találkozik. Az érdekes az, hogy ezt a könyvet szerzője két-három sarokra írta onnan, ahol én most ezt a cikket írom Budapesten, mégis a Művészetek Völgyében kellett, hogy találkozzunk. Ezért is fontos és jó a Völgy, és nagyon remélem, hogy a következő évben még inkább megvalósítja nagy küldetését, és elmozdítja a közízlést a giccstől a művészet felé.
