Ozora volt, Ozora van, és nagyon úgy tűnik, hogy Ozora lesz is, ha nem hagyják, hogy ezt is felzabálja a fesztiválipar, és megmaradhat a maga csillámporos hevültségében.
Árnyékot. Enyhülést. Jeget. Most, vagy felforrok én is, és elkezdem egy sivatagi, törzsi számkivetettnek érezni magam az összetartó, félszavakkal és -mozdulatokkal kommunikáló, egyhetes, nemzetközi népgyűlés kellős közepén.
Ja igen, először vagyok Ozorán, és rögvest megpusztulok, ha nem tolhatom bele azonnal a fejem egy vödör jégbe – fene sem érti, hogy bírják az arcok a sátrakban, pajtákban, a színpadok előtt. Van valami titkuk, érzem. Kár, hogy nem mondják el, mert tényleg mindjárt meghalok. Ráadásul a közönség nagyjáról ordít, hogy nem aznapos, mint én, hanem már legalább egy hetes kosz – öröm, boldogság, összetartozás – van a hátukon, arcukon, pléhbögréjükön és tarka szoknyáikon.
Ozoráról már szerintem mindenki hallott, ilyen vagy olyan szövegkörnyezetben, legyen az pozitív vagy negatív. Véleménye – hála a jó égnek, ahogy ebben az országban lenni szokott – a társadalom nagyjának elég markáns. 10 millió futballbíró, költő és társadalomtudós nem maradhat csendben.
Pedig azzal a fesztivállal az ég egy adta világon semmi probléma nincs, de komolyan. Messze van, a semmi kellős közepén, aranyos kis gyűjtőkben tárolják a csikkeket, kellemesen eltáncolgatnak, egykerekűznek, labdáznak, üldögélnek lótuszülésben, árulják a kézzel készített cuccaikat, és eszük ágában sincs másokat meggyőzni arról, hogy ez jó. Akinek ez kell, az odamegy, akinek meg nem, kerüli messziről.
Bár nem biztos, hogy tudják, miről maradtak le. Nem célom elmagyarázni, hogy miért bájos egy lankás, zöld területre felhúzott, javarészt faépítmények között mászkálni, indiánnak öltözött embereket kerülgetni, vegakajáért sorban állni, színes-szagos vizuális elemek között tompulni, de azt igenis tényként kell kezelni, hogy Ozorán jóval több program és hangulati elem adódik, mint goára bólogatni. A Bélaműhely például, Duda Éva társulata, vagy az élőben festő Alex Grey, a cirkuszi sátor, és mindenféle önjelölt vagy szakavatott gyógyító, masszőr, művész, táncos, ésatöbbi, akik mindennemű territoriális agresszió nélkül megférnek egymás mellett.
A fesztiválnak elég nagy és igen jó híre van külföldön, hazánk félmeztelen fiain kívül a határon túlról is rengetegen kajálják, élvezik a természetet, az épített kemencéket, játékokat, csendes-ülős elvonulós helyeket, egymást, és a rövid szoknyás lányok üdítő látványát. És igen, tényleg minden épp ott és úgy van, ahogy annak lennie kell, hogy a látogató le akarjon ülni, de aztán rögtön tovább is menni, hátha a következő bokorban még mókásabb dolog vár.
Akár egy furcsa jelmezes fickó, akár egy kellemes felsőtest, akár egy nagyon szép ruha, fenék vagy szobor. Egy boldognak tűnő család, kidekorált autóbusz, teljesen talajvesztett, fáradt fesztiválozó. De eldobált szemét, az nincs. Pure magic.
Hogy egyébként ezek az emberek milyenek civilben, otthon, az teljesen irreleváns kérdés. A domboldalban nyugisak és kész.
Koraeste, fel-feltámadó szél, közelgő vihar, változó program és változatlanul hömpölygő hangulat. Ozora volt, Ozora van, és nagyon úgy tűnik, hogy Ozora lesz is, amennyiben nem hagyják, hogy ezt is felzabálja a fesztiválipar. Ha igen, akkor csak egy lesz a megfelelő szubkultúrákat kiszolgáló fesztiválok közül, ha nem, akkor talán megmaradhat a maga csillámporos hevültségében. Felőlem igazán lehet még százszor, semmiféle kivetnivalót nem találok benne. Ha csak nem azt, hogy az évente rendszeresen elkészülő, hivatalos fesztiválfilm alapján sokkal nagyobbnak gondoltam - de ez van, tévedni emberi dolog.
A koszt majd otthon lemosom, a karszalagot levágom, az élményt elteszem jövőre. Mint egy nagy, színes szappanbuborékot, ami épp olyan megfejthetetlen, mint amilyen illékony. Nagyjából ez Ozora – egy szivárványos gömb, ami kerekdeden tükrözi a világot, de ha hozzáér valamihez, elpattan.
És csak egy nedves foltot hagy maga után.
