A polgári humanizmus képviselője, a XX. századi német irodalom egyik legnagyobb alakja, a lübecki polgár 1955. augusztus 12-én, 68 éve hunyt el.
A német író 1875. június 6-án született egy jómódú család sarjaként. Az irodalom iránti csillapíthatatlan szenvedélye már gyermekkorában megmutatkozott, s igen fiatalon eldöntötte, hogy írói pályára lép. Első publikációi is korán megszülettek, 18 éves korában néhány prózavázlata és tanulmánya megjelent a Der Frühlingssturm című lap hasábjain. Nagykorúvá válása után hozzájutott apai örökségéhez, így végleg szakított az iskolapaddal, hogy az írásnak szentelje az életét.
Bátyjával, a szintén művészként tevékenykedő Heinrich-hel Olaszországba utazott, ahol megírta első jelentősebb irodalmi munkáit, a Friedemann úr, a törpe című novelláját és a Buddenbrook-házat. Első regénye már megjelenésekor pozitív fogadtatásra talált, 28 évvel később pedig ez a kötet szerezte meg számára a legrangosabb kitüntetést: 1929-ben Nobel-díjjal jutalmazták munkáját.
Homoszexualitását sosem titkolta: halála 100. évfordulóján nyilvánosságra hozott naplórészleteiben nyíltan vallott homoerotikus vágyairól. 1905-ben ennek ellenére házasságot kötött Katja Pringsheimmel. Különös kapcsolatukból hat gyermek született, akik közül hárman (Erika, Klaus és Golo) apjuk művészi nyomdokaiba léptek. Felesége betegsége (Katját néhány évvel a házasságkötés után tuberklózissal kezelték az orvosok), s a szanatóriumban töltött idő során szerzett élményei ihlették A varázshegy című alkotását, mellyel egy csapásra ismertté vált. A következő évben a József és testvérei sorozathoz is hozzálátott, melynek végső formája több mint egy évtizeddel később látott napvilágot.
Az első világháború kitörése után kénytelen volt elhagyni hazáját, kezdetben Franciaországban, majd Svájcban telepedett le. A fasiszta Németország megfosztotta tiszteletbeli doktori címétől, s 1936-ban német állampolgárságát is elvesztette. Ekkor már Amerikába vágyott, ahol szívesen látták az akkor már ismert írót. 1938-ban végül tényleg eljutott a tengeren túlra, s csaknem másfél évtizedig a nyugati földrész adott otthont a művésznek.
1955. július 20-án trombózissal kórházba szállították, ahol – az orvosi kezelés ellenére – augusztus 12-én, nyolcvan éves korában elhunyt. Élete vége felé sem rettentette a halál gondolata: „A halál nem ijesztő rém, nem is misztérium, hanem egyértelmű, szabályos, fiziológiailag szükségszerű és helyeslendő jelenség; az élet megrablásával lenne egyértelmű, ha valaki a megengedettnél tovább időzik szemléletében" – vallotta.
1937 januárjában a budapesti Magyar Színházban a Lotte Weimarban című regényének egyik fejezetét olvasta fel. József Attila ez alkalomból egy ódával tisztelgett az író előtt, Thomas Mann üdvözlése című versének felolvasását azonban a rendőrség megtagadta tőle. A vers fölvázolja Thomas Mann jelentőségét az egész versen végigvonuló apa-gyerek allegóriával. József Attila Thomas Mann-képe megfelel az európai értelmiségnek a német íróról kialakított felfogásának: ő az európai humanizmus letéteményese, a tisztánlátó humanista művész.
József Attila: Thomas Mann üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január
A vers Major Tamás előadásában:
