Kétségkívül volt már erősebb éve a Szigetnek, ennek ellenére az idén is összeállítottunk egy toplistát. Íme hát a legjobbak, és a legrosszabb - mert kell egy kis üröm az örömbe.
Beismerem, ez elég furcsán hangzik. Hiszen miért lenne egy Sziget-koncert kedves? Aki azonban ismeri a fiatalembert, aki szombat este a Nagyszínpadon ugrabugrált, az tudja, mire gondolok. Mika ugyanis egy óriási szeretetbomba. Sokan már előre húzták a szájukat, hogy a fesztivál egyik legmenőbb napjára ezt furcsa, már-már bosszantóan jókedvű, a közönséget igen megosztó srácot állították.
Mika mégis mindenkiből a legjobbat hozta ki: a sztereotípiákat félretéve, örömmel néztem, ahogy azok a figurák is, akik törzsközönségnek egyáltalán nem nevezhetőek, magasba emelt karokkal formáznak szívet az ujjaikkal, és jobbra-balra ringatózva hallgatják a nyurga, mindig mosolygó Mika magával ragadó zenéjét.
A libanoni születésű popénekes 2007-ben adta ki első lemezét, Life in a Cartoon Motion címmel, és ezzel mintha tökéletesen meg is határozta volna zenéje ars poeticáját: Mikát hallgatva/látva mindig olyan érzésem támad, mintha egy rajzfilmbe csöppentem volna bele. A közel 30 éves örök gyerek varázsa éppen ebben rejlik: soha nem veszi magát túl komolyan, ezért mindig igazi felhőtlen bulit tud csinálni.
Valahogy tőle semmi sem tűnik giccsesnek: sem a rózsaszín-lila-kék madaras, szívecskés háttér, sem a közönség közé dobott gigantikus lufik, sem az együtténeklés. Még az a pillanat is teljesen a helyén való volt, amikor arra kért bennünket, hogy hunyjuk le a szemünket, és úgy hallgassuk őt. A kedves Bolond Kalapos bármire rá tud venni.
A legvonzóbbIgazából nem is akartam menni a Triggerfinger koncertjére, de a megcélzott helyszín felé tartva az A38 sátor éppen útba esett. Így hát gondoltam, rövidítek: nem kerülöm meg, inkább átmegyek rajta, és legalább addig is belehallgatok a belga rockbanda játékába. Aztán szépen ott ragadtam. Már arra sem emlékszem, mi volt az eredeti úti célom.
A frontember, Ruben Block hihetetlenül dögös hangjával, és összetéveszthetetlen szelídmotoros fizimiskájával szinte azonnal megbabonázott. A Triggerfinger Belgium egyik legkedveltebb rock bandája, zenéjük egy kicsit AC/DC, egy kicsit Queen of the Stone Age, de leginkább a klasszikus rock igazi megújítója, lendületes és dallamos, megfűszerezve némi nyerseséggel.
Dacára annak, hogy igazságtalanul korai időpontra rakták a belga együttest, komoly tömeget sikerült becsalogatniuk a sátorba. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a közönség nagy része külföldi volt, mert sajnos nálunk még mindig kevesen ismerik őket.
A legőrültebb
Egyértelműen a Ska-P volt. A spanyol ska-punk zenekar igazi pogógenerátor: a legtöbb koncerttel ellentétben náluk még a hátsó sorokban is mindenki begőzölt már a buli elején. Óriási energiabombát löktek a közönség közé, és a szinte követhetetlen gyorsaságú ritmusba mindannyian belevadultunk.
Röpültek is félpercenként a tömegbe a söröspoharak (egyébként be kell vallanom, ez az egyetlen dolog, amit mindig is utáltam a fesztiválokon - de már rég beletörődtem, hogy a mindennapos sörfürdő is hozzátartozik az igazi szigetélményhez).
Mint minden tisztességes baloldali punk-zenekar, ők is komoly politikai és közéleti témákkal foglalkoznak erősen anarchista felhanggal. Volt itt minden: antinacionalizmus, fűlegalizálás, egyházellenesség. A szinte eszét vesztette tömeg önfeledten mantrázta a „Free Palestine” jelmondatot, bár jó pár embernél ez azért már kiverte a biztosítékot. A „Fuck Police!” jelmondat ellen már kevesebben tiltakoztak, legismertebb, Cannabis című számukat pedig, amely a marihuána legalizálását szorgalmazza, kitörő ováció fogadta.
+1 A legunalmasabb
Igen, sajnos ebből is kijutott. Utolsó nap az ember arra számít, hogy az előadótól valami igazán pörgős bulit kap. Persze a londoni klubokból színpadra lépett Katy B-től eleve nem vártam, hogy észvesztően felnyomja a közönség adrenalinját, de az a minimum, hogy a megengedhetetlenül hosszú, 20 perces késést követően megpróbálja kiengesztelni valahogy azokat, akik hajlandóak voltak ennyi időt várni rá.
Ehhez képest, egy-két számtól eltekintve, leginkább csak unatkoztam. Sokadmagammal. A közönség hangulatán az sem segített, hogy Katy bevetette a jól bevált „Hadd halljam a fiúk hangját! És most a lányokét!"-módszert. Megüvöltetni/sikíttatni a közönséget hiábavaló, ha utána következik egy újabb altató.
A korábban az igen szerencsétlen Baby Katy néven futó énekesnő valahogy tényleg nem tudott kinőni a babakorszakból: az elképesztően előnytelen Kisvakond-kertésznadrág és gyógycipő szerelésben úgy festett, mint egy szomszédlány, aki most csöppent bele a Glee-be. Hiába van kellemes hangja, most mégis elég sok hamisság becsúszott, az pedig külön szomorú, hogy a koncert több pontján is felmerült a fél-playback gyanúja.