Benedekffy Katalin nagy útra vállalkozott, mikor úgy döntött, megvalósítja az álmait és nagyszínpadokon fog énekelni. Hogy mi vezérelte, hogy kis közösségét elhagyva egyedül nekivágjon a nagyvilágnak, milyen kétségek és sikerek várták, milyen támogatásra számíthatott otthonától, hol tart most és miről álmodik még – minderről maga mesél a színész-operaénekesnő.
Nem akartam én soha színésznő lenni! Hároméves koromtól énekelek. Édesanyám a szülőfalumban, Nagygalambfalván volt Művelődési Ház-igazgató és gyakran elvitt különböző rendezvényekre, versenyekre, ahol én voltam a fő attrakció. Szavalóversenyeket nyertem, gyakran szavaltam nagybátyám, Kányádi Sándor verseit. Sok megerősítést kaptam, hogy milyen tehetséges vagyok. Később, mikor már kamaszodtam, minden vágyam az volt, hogy énekesnő legyek és annyi ember előtt énekelhessek, hogy ne lássam, hol a vége. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy én egyáltalán abból a pici faluból bekerülhessek a művészvilágba és énekeljek, színésznek kell lennem. Az érettségi után két évig voltam a Temesvári Csiky Gergely Színház segédszínésze, majd kétszeri sikertelen felvételi után a Színművészetire úgy döntöttem, hogy Magyarországon leszek Magyar színésznő! Egy életem egy halálom, megpróbálom! Úgy jöttem ki, hogy senkit nem ismertem és semmim nem volt, csak a hitem, de az volt bőven, így belevágtam a lehetetlenbe. Egy nagyon pici faluból származom és a szüleim nem is tudták elképzelni ezt az egész színházasdit, annyira távol állt ez tőlük. Borzasztóan féltettek. Édesanyám egészségügyi, vagy tanári pályára szánt volna engem, mindenképpen kézzelfogható állást szeretett volna nekem. Én meg a színház, az éneklés, a színpad felé vágytam. Azt hiszem, nem is volt más választásom.
Nem támogattak a szüleid?
Természetesen támogattak, amennyire tudtak, mi mást is tehettek volna, de nem akarták ezt az általam választott világot, mert féltettek. Ez teljesen idegen volt nekik. Anyukám édes volt, mert azt mondta, az, hogy valaki énekelni tud, nem mesterség. Énekelni mindenki tud. Nálunk a faluban mindenki egy-egy nótafa, a családomról nem is beszélve. Ha nálunk valamilyen ünnepség van és összegyűl a család, hajnalig énekelünk. Nem is vették komolyan azt, hogy valaki énekes akar lenni, hiszen az nem egy mesterség. Nem tudtak ezzel mit kezdeni, nem tudták elképzelni, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, miből fog élni, hát éhen fog halni! Én meg azt mondtam: „Anyja, nem bánom, ha egy nap egyszer eszem is, csak megtapsoljanak”. Ez a mondatom azóta szállóigévé vált.
Talán nem gondolták, hogy ilyen sikeres leszel.
Láttak többször Magyarország különböző színházaiban, már rendszeresen koncerteztem külföldön is, már énekeltem a bécsi operával egy izraeli turnén, nyertem Spanyolországban versenyt, Ausztriát, Németországot, Svájcot végigénekeltem, sokfelé forogtam már a nagyvilágban. De mégis az igazi áttörést és a végső elismerést nemcsak a családomban, hanem egész Erdély-szerte az RTL klubon és a Duna Tv-n való rendszeres szereplésem hozta meg. Annyira fantasztikus érzés látni, hogy milyen büszkék rám! Minden egyes alkalommal, mikor énekelek valamelyik adón, a szüleim már hívnak is telefonon és mondják:
„hallottunk, láttunk, sírtunk és megint körbecsókoltuk a tévét!” Nagyon szeretem a szüleimet és büszke vagyok rájuk és köszönöm, hogy, szigorúan neveltek, mert ezért volt és van bennem ennyi erő és kitartás, ezért van az, hogy akármennyi akadály is van előttem, én akkor is továbbmegyek, végigmegyek az úton és van elég hitem, hogy eljussak a kitűzött célomig! Ezt nyilván otthonról hozom.
Fantasztikus élmény volt együtt látni az egész falumat a Kolozsvári Operában a Báthory illetve Marica grófnő című előadásaimon. A nyolcévestől a nyolcvanévesig mindenki ott volt. Volt olyan is, aki életében még Kolozsváron sem járt, nemhogy az Operában. Eljöttek azért, mert én énekeltem. Ez nekem hatalmas megtiszteltetés, csoda, öröm. A Báthory előadás után a székelyruhába öltözött több mint száz falumbéli egy csodálatos zsoltárt énekelve köszöntöttek fel az Operaház színpadán. Azt hiszem, ez mindenkinek katartikus élmény volt. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen csodákkal teli életem van.
A szavaidból azt érzem, hogy egy nagyon szoros és vidám közösségből jössz.
Nagyon büszke vagyok a falumra, nemcsak azért, mert ott születtem és fantasztikus polgármestere és tiszteletese van, akik összetartják a falut, hanem azért is, mert olyan dolgok történnek ott, ami példaértékű és mert van egy nagyon jó közösség. Nagyon örülök, hogy ebben a közösségben nőhettem föl és mai napig részese lehetek.
Nagyon ragaszkodsz hozzá, s mégis eljöttél Budapestre.
Igen, mert azt gondoltam, hogy itt tudom megvalósítani az álmaim. Gyerekkorom óta volt egy erős elvágyódás bennem. Emlékszem, sokat bicikliztem, mindig nyugat fele mentem, néztem, ahogy a nap lebukik a hegyek között, s azt gondoltam, egyszer majd én is elmegyek abba az irányba. Elindultam az álmaim után. Az álmaink azért vannak, hogy megvalósítsuk azokat.
Sosem volt honvágyad?
De, mindig. De tudom azt, miért jöttem el otthonról és így a honvágynál mindig erősebb volt a megvalósítási vágy. Az is létfontosságú számomra, hogy évente többször is hazamehenjek és felmásszak a Fogarasi Havasaimba, hogy szabadon kószálhassak édesapámmal a mezőn, hogy sétáljak a Nagy-Küküllő partján. Így aztán újult erővel mehetek tovább a feladataim és az álmaim felé
A párom, aki egy csodálatos ember, Ő is megérti, hogy nekem ezekre a varázslatos helyekre szükségem van, így mindenhová szívesen és örömmel tart velem, még a hegymászásban is, nemcsak a nagyvilágban.
S mi várt Budapesten, mikor idejöttél?
Mikor kikerültem, nem volt fenékig tejfel az életem. Ahogy már mondtam, a hitemen kívül semmim és senkim nem volt. Kérdőíveztem az utcán, mosogattam, jártam takarítani, tolmácsoltam még a Színiakadémiai évek alatt is, ahová első próbálkozásra felvettek. Időnként nagyon el voltam keseredve, messze a falumtól, egyedül a nagyvárosban, és ilyenkor mindig kisétáltam a Margit hídra – onnan a legszebb a kilátás a városra – s néztem ezt a csodálatosan fénylő gyönyörű világvárost; ez a szépség mindig erőt és hitet adott ahhoz, hogy tovább tudjak lépni a nehezebb időszakokban is. Mai napig, ha átmegyek a Margit hídon, mindig eszembe jutnak ezek az emlékek, és míg az autómmal átrobogok a hídon, titokban megköszönöm a városnak és az Égieknek is a sok segítséget.
A Színiakadémia után rögtön négy színház közül választhattam, hogy hova szerződjek le. Azóta persze már rengeteg színházban játszottam: Budapesten az Operett Színházban, Tháliában, vidéken, Győrben, Szolnokon, Zalaegerszegen, Debrecenben, Felvidéken… tényleg szerencsém volt, mert mindig főszerepeket játszhattam. Közben elvégeztem a bölcsészkart is, ekkor készítettem el életem első filmjét, a Huncutazást, amely egy ismeretterjesztő dokumentumfilm Székelyföldről. 2007-ben megalapítottam saját színiiskolámat a Szín-Varázs Színi és Készségfejlesztő Iskolát.
Aztán a sors újra beleszólt az életembe egy nagyon kedves korrepetitor személyében, aki azt tanácsolta, hogy orientálódjak az opera irányába. Megnevezte azt a mesternőt is, akihez szerinte nekem el kell jutnom. Úgy gondoltam, ha nem akarok ötvenéves koromra csalódott ember lenni, mert nem próbáltam meg valamit, ami talán benne volt a karrieremben, a tehetségemben, amit nem használtam ki, akkor meg kell próbálnom.
Igen. 2010 környékén járunk, eldöntöttem tehát, hogy az opera világában szeretném magam kipróbálni. Először Laki Krisztina, a világhírű koloratúrszoprán növendéke voltam, majd Tokody Ilona Művésznőhöz kerültem, akit egy közös televíziós fellépésen volt szerencsém megismerni és aztán végül összeértek a szálak.
Egy csoda folytán megismerhettem a Mesteremet, akihez lassan négy éve készültem, megtaláltam életem egyik legnagyobb ajándékát, a világhírű mezzoszoprán Hamari Júlia Művésznő személyében. Ez nem csupán mester-diák kapcsolat, hanem egy olyan szoros emberi kötelék, ami talán előző életünkben köttetett. Most érzem végre azt, hogy kerek a világ és a saját utamon haladhatok.
Van egy mondás: ha a tanítvány eléggé felkészült, akkor megjelenik a Mester. Remélem, elég felkészült vagyok egy ekkora Mesterhez.
Miről álmodsz még?
Még csak most kezdek igazán álmodni, bár én eleve álmodozó típus vagyok. Rózsaszín világban élek – szokták mondani. Én csupán próbálom mindig a dolgokat a jó oldalról megközelíteni. Hiszen a negatív dolgokhoz még több energia kell, mint a pozitívhoz, ráadásul még bosszúságot is okoznak.
Az én drága jó nagypapám 97 éves korában ezt adta nekem útravalónak: „Fiam , ha tudsz, mindig segíts embertársaidon, de ártani ne árts még az ellenségednek sem.” Aztán csendesen elment.
Kár, hogy nem mindenkinek volt ilyen nagyapja! Ha az ember nyitottan éli az életét és meglátja a jót a világban, akkor előbb-utóbb őt is megtalálja a jó.
Most min dolgozol?
Most volt egy koncertünk Székelykeresztúron drága kollegámmal és barátommal, Kátai Istvánnal, aki nemcsak jó kolléga, hanem fantasztikus művész és nagyszerű ember. Már többször koncerteztünk együtt óriási sikerrel Székelyföldön is. Közben folyamatosan készülök, mert meghallgatásaim lesznek külföldön, valamint felkértek a Székesfehérvári Ünnepi Koronázási Szertartás egyik főszerepére, mely nagy megtiszteltetés nekem, nemcsak azért, mert együtt dolgozhatok Szikora Jánossal, hanem azért is mert, ez egyben a magyarországi augusztus 20-i rendezvénysorozat főeseménye is, amit a köztelevízió is közvetít. Közvetlen a bemutató után a Duna Tv és a Dankó Rádió közös koncertjén éneklek ifj. Sánta Ferenc és zenekara kíséretével. Aztán az Egyesült Államokba és Kanadába kértek fel egy koncertsorozatra. Egyelőre így néz ki az elkövetkező két hónap és emellett minden nap dolgozom a Mesternőmmel.
Jöhetnek az új kihívások, hiszen olyan dolgokat élek meg, amiről korábban álmodni sem mertem volna.
Itt hagynád Magyarföldet?
Nagyon szeretném megmutatni magam külföldön is, és reményeim szerint már mint elismert operaénekes fogok visszajönni. Én nagyon szeretem ezt az országot, Magyarországot. Bárhogy is alakul a sorsom én, mindig visszajárok majd a szülőföldemre és a csodálatos havasaimba, valamint a Margit hídra, hogy megcsodálhassam ezt a gyönyörű világvárost.
