Kudlik Julin nemzedékek nőttek fel, aztán hirtelen eltűnt. Később egy évre visszatért a közéletbe, majd megint sokáig nem láttuk. Most egy CD-t készített Szvorák Katival.

A Kultúrpart Stúdiójában sokan megfordultak már, a tizenéves punkzenekaroktól kezdve a mainstream popikonokig, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer csak Kudlik Juli jön majd el hozzánk lemezt készíteni. Mi ennek az anyagnak a története?

Nincs igazán története, hosszú évek közös munkájának a gyümölcse érett be most, amikor úgy döntöttünk Szvorák Katival, hogy csinálunk egy lemezt.

Honnan ismerik egymást?

Kati nyerte meg a Röpülj páva című műsort, amit Antal Imrével együtt vezettem 1981-ben. Már akkor kiderült, hogy egyforma az érdeklődési körünk, egyforma értékeket vallunk, és azt hiszem, ez az, ami a mai napig összeköt bennünket. Évek, évtizedek teltek el úgy, hogy alig találkoztunk, de ha újra láttuk egymást, ugyanott folytattuk, ahol korábban abbahagytuk. Mindkettőnk vezérelve, hogy az érték a mérték.


Azért áruljuk el a titkot: Kudlik Júlia nem énekel ezen a lemezen....

Még csak az kéne! (nevet) Én csak megpróbálok felnőni ahhoz a színvonalhoz, amit Kati énekben és dalban képvisel ezen az albumon. A lemez címe Szeretettel dalok és gondolatok, és valóban Kati dalai, és az én gondolataim követik egymást beszédes szünetekkel – összekötve vagy elválasztva, ki hogy érzi. A saját szövegeim, asszociációim hallhatóak ezen a lemezen, szeretetről és a szeretettel kapcsolatos dolgokról.

Az ötlet gyökere nagyon régre, 2005-re nyúlik vissza, amikor eleget tettem egy felkérésnek, és én lettem a Nemzeti Konzultációs testület szóvivője és arca. Nagyjából egyéves munka volt, 2006-ban véget is ért. Elvégeztem a feladatot, és el is tűntem a köztudatból. Utána nagyon sokan megkerestek, hogy hova lettem, mit csinálok, hiányzom, meghívnának beszélgetni, elmennék-e. Ezekre a felkérésekre természetesen igent mondtam, de az első három találkozás nem igazán úgy sikerült, ahogy azt gondoltam, csalódott lettem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy vagy abbahagyom ezt az egészet, vagy kitalálok valami olyat, aminek van értelme. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi lehetne az, ami érdekli az embereket. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem össze a konzultáció alatt, hiszen végigjártam az országot, 99 helyen voltam személyesen, és több tíz órát töltöttem a Madách téri központban, komolyan vettem, és komolyan is csináltam ezt a feladatot. Kicsit csalódott is voltam a végén. Nekem negyven éven keresztül az volt a szakmám, hogy kommunikáljak, beszéljek az emberekkel, és azt gondoltam, hogy ha ebben tudok segíteni, hogy ne csak halljuk, hanem meg is értsük egymást, akkor kutya kötelességem ezt a munkát elvállalni, és becsülettel végig is csináltam. Utána, mikor újra elkezdtem járni az országot, azt tapasztaltam, hogy mentálisan még rosszabb helyzetbe kerültek az emberek, mint korábban voltak. Azon gondolkodtam, hogy mi lehet az, ami hiányzik, mi az, amivel segíteni tudok? Ha már több száz kilométert utazom valahova – és itt nem a távolságról van szó –, akkor valamit kell, hogy adjak, segítenem kell az embereknek. De hogyan? Rájöttem, hogy az emberek többsége keres, de nem talál, vagy nem tudja, hogy mit is keres. Rengetegen csalódottak, kiábrándultak, nincs fogódzó, kapaszkodó az életükben, és valahogy így alakult ki, hogy ezeken a találkozókon, beszélgetéseken a szeretetről kezdtem megosztani a gondolataimat, a tanulmányaim, az olvasmányaim, az egész eddigi megélt életem alapján. Ráadásul életem és pályám során annyi szeretetet kaptam az emberektől, hogy úgy gondoltam, a nyugdíjazásom után vissza is kéne ebből valamit adni. Belevágtam, de már biztos adós maradok, hiszen a hátralevő időm kevesebb, mint amennyit eddig itt eltöltöttem, ezért nem fogom tudni teljesíteni. Reménykedem, hogy a most megjelenő lemez talán az „égi születésnapom" után is megmarad, és még akkor is tudok adni valamit az embereknek.

A lemezen elhangzó gondolatok a vallásról szólnak?

Nehéz dolog a szeretetről beszélni egy olyan világban, ahol nem szeretik a szeretetet. Agyonmanipulált, globalizált világunkban próbálunk meg szeretetet közvetíteni, értéket őrizni, talán reményt és vigaszt nyújtani. Természetesen hitről is szó van. Hiszen hit nélkül nem lehet élni. A lemez Pál első levele a korinthosziakhoz egy részletével, a Szeretet himnuszával indul. A CD-n elhangzó anyagon lehet vitatkozni, egyet nem érteni, és el is lehet gondolkodni. Amikor Katival együtt mutattuk be A Teremtés dicsérete c. lemezt, valahogy kialakult, hogy ő énekelt, én pedig beszéltem, és a végére jól összecsiszolódtunk. Kikristályosodott valami, amiben Katinak nagyon nagy érdeme van, hiszen ő ismeri igazán ezeket az énekeket. Először kicsit meg is ijedtem, mert ezek népi, egyházi dalok, és olyan mérhetetlen bölcsesség hatja át őket, hogy féltem, nehogy túlságosan vallásos hangulata legyen a lemeznek – de ez ugyanakkor elkerülhetetlen. Végülis az évezredek alatt felhalmozódott értéket próbáljuk megmutatni, Kati a gyönyörű hangján, én pedig prózában. A lemez egyik érdekessége, hogy semmiféle hangszert nem szólaltatunk meg, csak két emberi hang hallható, és ahogy korábban mondtam, beszédes csöndek, ezért meg is fogom kérni a közönséget az előadások alkalmával, hogy a tetszésüket csak a műsor végén nyilvánítsák ki. Aki pedig meghallgatja a majd egy óra hosszúságú lemezt, azt szépen kérem, hogy mindenféle kütyüt és ketyerét, mobiltelefont kapcsoljon ki, álljon meg, üljön le, és 55 percre hunyja le a szemét. Ezt az anyagot nyitott füllel, kitárt szívvel kell befogadni – majd utána el lehet gondolkodni. Azt tapasztalom az előadások végén, hogy az emberek csak ülnek és néznek ki a fejükből, és nem tudják hová tenni az egészet. Nyilván ez abból fakad, hogy tőlem mást várnak. De pár perc mély csönd után elindul egy olyan őszinte beszélgetés, ami nem akar véget érni, másfél órásra tervezik, és 3-4 óra múlva én szólok, hogy nem kéne már hazamenni? Ez óriási dolog, és ebből is látszik, hogy nagyon nagy szükség van ilyesmire. Legutóbb július elején voltunk Munkácson, Ungváron, szeptember 15-én az Ars Sacra Fesztivál keretében meghívtak minket Esztergomba, tehát nagyon sok helyre megyünk, nem csak az országhatáron belül. Ahová meghívnak, oda boldogan elmegyünk.



Az egész CD tulajdonképpen egyetlen track, egyetlen „szám"...

Azt reméljük, hogy aki meg fogja hallgatni, az nem akar majd a számok között pörgetni, vagy bizonyos részeket újra lejátszani – legfeljebb egy alkalmas időben újra meghallgatni az egészet. Ebben biztos vagyok. Persze mi külön vettük fel a dalokat, és külön a prózai részt. Egyébként villámgyorsan kész lettünk, azt mondták, hogy ilyen gyorsan még nem készült itt lemezt. Tudtuk, hogy mit akarunk, és a szívünket-lelkünket beleadtuk. A mai szörnyű világban mindenki rohan és fut valami után, nem tudom, mit akarnak még elérni. A nap nem több, mint 24 óra! Néha olvasni is kéne, nem csak számolni! Az embereknek meg kéne állniuk, nem csak pihenni, hanem feltöltődni. Meddig tudja a ma embere még kizsigerelni magát, és mivel töltődik fel? Alkohollal, droggal, látszik, hogy mindenki keres valamit, és próbál menekülni, de ezek felszíni dolgok. Ebben a száguldásban és zajban nem tudunk befelé figyelni. Hiába szólalna meg valami, nem hallanák meg. Persze kell néha a ricsaj, a táncolás, a mulatozás, olykor meginni egy-két pohár bort, de ebbe menekülni értelmetlen. Minden betegségnek is valahol ez az oka, hogy besöpörjük, lenyomjuk, eltüntetjük a dolgokat. Ne higgyék, hogy ezzel meg is oldjuk a problémákat. Ezek lerakódnak, és kialakulnak a betegségek, a gyomorfekély, a rák, a szívbaj. Változtatni csak úgy lehet, ha mi is akarjuk. Ahogy egy versben is elhangzik a CD-n: „Lehet még más világ, lehet benne béke, minden, minden lehet, hogyha teszünk érte." Nem lehet ülni és várni, hogy majd valaki megsegít. Ahhoz, hogy segítséget kapjunk, nekünk is tenni kell, másképp nem megy.

Mindig ugyanolyan az előadás, vagy van benne improvizáció?

Még soha nem volt két egyforma. Kénytelen voltam végül leírni a szövegeket, hogy tartsuk az időt. De mindenkinek köszönettel és hálával tartozom, nem csak a Katinak, mert az évek alatt jött sok olyan észrevétel, ami később lecsapódott bennem, és formálta, alakítgatta ezt a szöveget. Lehet, hogy fél év múlva már nem is azt a szöveget fogom elmondani, ami a lemezen van, de a vezérfonal megmarad. Most szombaton lesz a máriaremetei templomkertben a lemez bemutatója... Tavasszal hívtak meg minket, de akkor még szó nem volt lemezbemutatóról, ez most dőlt el, hiszen végre elkészült az album. Teljesen véletlenül így jött ki a lépés.

Ha jól tudom, időközben teológiát végzett.

Igen, a Pázmányon tanultam, most májusban fejeztem be. Óralátogató hallgató voltam, nem vizsgáztam, nincsen diplomám, nem a papírért mentem. Fantasztikus dolgokat kaptam, és nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg, remek tanárok előadásait ültem végig öt éven át.

Az soha nem merült fel Önben, hogy abból az óriási televíziós tudásból, tapasztalatból, ami az évek alatt összegyűlt, valamit visszaadjon? Hisz ott volt már a hőskorban is, és valószínűleg nincs még egy ember az országban, aki annyi élő műsort vezetett volna mint Kudlik Júlia...

Erre nem jelentkezett igény, bár a Mária Rádióban tanítottam egy-másfél évig beszédtechnikát. A munkatársakkal tréningeztem, és nekik is csomó mindent köszönhetek, a velük folytatott beszélgetések tapasztalataiból is jutott erre a lemezre. De az életemnek az a része lezárult, minden véget ér, egyszer az életünk is. Nem szabad attól megijedni, hogy egy ajtó becsukódik, mert ha nyitott füllel, szívvel, és lélekkel járunk, akkor észrevesszük, hogy mindig nyílik egy másik ajtó. De ha csak rohanunk, és nem figyelünk, akkor nem tudunk bemenni azon a „másik ajtón". Nagyon sokan kérdezték, hogy miért nem írok? Nem is egy könyvet írtam, de az már a múlté. Valahogy jött ez a lemezkészítés, a Katinak ez már a harmincadik, nekem az első. Nem azért vállaltam, mert ilyet még nem csináltam, hanem azért, mert ami ezen a lemezen elhangzik, azt sehogy másképp nem tudom elképzelni, csak élő hanggal, beszélve. A szeretet egy olyan téma, amiről hetekig, évekig lehetne beszélgetni, de könyvet nem tudtam volna írni belőle. De lehet, hogy elindul majd valami, még van egy pár évem, van dolgom és feladatom, nem félek.

Ha a belvárosban jár, a Szabadság téren, nem dobban meg a szíve?

Ha nem muszáj, nem járok Pestre. Szentendrén élek több mint tíz éve, és nagyon jól érzem ott magam, lezártam az életemnek ezt a részét. A régi kollégákkal, akik még élnek, tartjuk a kapcsolatot, ha nem is napi szinten, de találkozunk itt-ott. Annak idején, amikor egy csoportos létszámleépítés keretében elbocsájtottak, egy olyan emberi, szakmai és etikai sokk ért, ami azt váltotta ki belőlem, hogy valamit le kell zárnom, be kell fejeznem a nézők és magam felé is úgy, hogy méltó legyen ahhoz az elmúlt negyven évhez, amit végigcsináltam. Úgy gondolom, hogy ezt sikerült megoldani. Nyíltak más ajtók és ablakok, és én beengedem rajtuk a fényt.