Akár ez is lehetne az idei Kaposfest mottója. Igazi felszabadult örömzenei fesztivál, ahol egy-egy koncerten jól megfér egymás mellett Rahmanyinov, Brahms és Prokofjev.
A Somogy megyei kisváros idén negyedik alkalommal változott át Európa kulturális fellegvárává. Kezdetben talán kevesen hitték, hogy a fővároson kívül is létre lehet hozni egy életképes, mi több, sikeres és világszínvonalú komolyzenei fesztivált. De Kokas Katalin, Kelemen Barnabás és a Kaposfest csapata évről évre bebizonyítja, hogy nem a helyszín a lényeg.Kaposvárra ismét a zenei élet színe-java jött el. A fellépők névsora egyre bővül, de vannak visszatérő vendégek is, mint például az argentin zongorista, José Gallardo, a moszkvai születésű zongoraművész, Katia Skanavi, vagy a német-francia családból származó Nicolas Altstaedt csellóművész, aki Burgenlandban nagyon hasonló munkát végez, mint Kokas Katalin, ugyanis 2011-ben Gidon Kremer őt kérte fel utódjául a Lockenhausi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetőjének.
A két rövid nap alatt, amelyet Kaposvárott töltöttem, az egyik legcsodálatosabb élmény az volt, amikor részleteket hallhattunk Johannes Brahms op. 39-es keringőiből Katia Skanavi zongoraművész és a kislánya, Alexandra Stychkina előadásában. A két művésznő akár egy látomásban, a jelen és a jövő allegóriájaként kápráztatta el a közönséget légiesen könnyed, tökéletesen tiszta és ártatlan játékával. A mindössze tízéves Alexandra csodálatos tehetséggel van megáldva. Szólistaként igen komoly előadásokban szerepelt már, például eljátszotta Bach f-moll concertóját a Moszkvai Vonószenekar kíséretével.
Úgy tűnik, hamar édesanyja nyomdokaiba lép, jelenleg ugyanabban a konzervatóriumban tanul, ahol Katia Skanavi anno, 12 évesen Kabalevszkij 3. zongoraversenyének szólóját játszotta a szerző vezényletével. Remélem, hogy tíz év múlva is hallhatjuk majd a Kaposfesten az akkor már felnőtt, érett előadóművésszé cseperedő Alexandra Stychkinát.
A fesztiválra évről évre a világ legkiválóbb fiatal művészei érkeznek, Kokas Katalin és férje, Kelemen Barnabás baráti meghívására. Talán ebből a baráti kötődésből fakad a Kaposfest igazán meghitt, intim hangulata. Itt valahogy egészen más a légkör, mint a főváros nagy hangversenytermeiben. A Szivárvány Kultúrpalota barátságos atmoszférájú koncerthelyszínén úgy éreztem magam, mintha egy szalonban lennénk, vagy inkább egy tágas nappaliban, ahol történetesen éppen a kor legjelesebb zenészei muzsikálnak. És én boldog voltam, hogy ennek a szemtanúja, részese lehettem.
Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy egy délelőtti hangversenyen katartikus élményben lehet részem. Kaposvárott nem egyszerűen meghallgathattam Rahmanyinov g-moll zongorára és csellóra írt szonátáját. Ennél sokkal többet kaptam. Hallhattam a csellóművész, Nicolas Altstaedt minden lélegzetvételét, láttam, ahogyan együtt sóhajtott a zeneművel, a gyomromban éreztem az átható mélységig hatoló hangok robaját.
A zongora hol könnyed, hol fájdalmasan súlyos szólamai sokkal többet jelentettek puszta kíséretnél, a két hangszer és az őket megszólaltató zenész között valódi szimbiózis alakult ki. José Gallardo lélegzetelállítóan érzelemdús virtuozitása és Altstaedt rendkívül intenzív, zsigerekig hatoló játéka tökéletes egyensúlyban volt mindvégig. Ha fizikailag lehetséges lenne, akkor azt mondanám: az alatt a negyven perc alatt, míg ezt a két lenyűgöző fiatal zenészt figyeltem, még levegőt venni is elfelejtettem.