Történelmi dráma fekete-fehérben, minimál jelmezzel és díszlettel, nulla nő – nem hangzik túl izgalmasan, ugye? A Taviani fivérek új filmje mégis Arany Medvét ér.

Persze az, hogy egy film elnyert egy ilyen vagy olyan hangzatos díjat, még nem jelenti azt, hogy jó, azt meg az esetek nagy részében egyáltalán nem, hogy közönségbarát. És a Cézárnak meg kell halnia valóban nem a legszórakoztatóbb vagy legmozgalmasabb film, amivel az elmúlt időben találkoztam.


Attól még jó, bár nem árt, ha rendelkezünk róla némi információval, mielőtt beülünk megnézni. Úgyhogy mondom, mit kell tudni hozzá:

1. A film Shakespeare Julius Caesar című drámáján alapszik – pontosabban a film gerincét a dráma adja. Ha valaki netán nem tudná, mi a dráma cselekménye, az szégyellje össze magát, és üssön fel egy Shakespeare-mesék kötetet.

2. A drámához plusz értelmezési síkként társul maga a folyamat, ahogy megszületik az amatőr színészek által interpretált előadás. Ahogy próbálgatják magukat, a helyszínt, a jeleneteket, és ahogy értelmezik az alapkonfliktust.

3. A darabot Róma Rebibbia nevű börtönében próbálják főleg életfogytiglanra ítélt rabok.

4. A film érdekes keveréke a dráma újraértelmezésének és a rabok életét bemutató dokumentumfilmnek.

Vagyis: nem olyan látványos, de nagyon izgalmas látni és végigkísérni azt, ahogy egy cellába zárt emberek göngyölítik fel a cselekmény fonalát, keresnek párhuzamokat a saját életükben, és ahogy veszik egyre komolyabban a szerepeiket. Valahol mindegyik szereplőn kiüt a saját karaktere, és a profikkal ellentétben sokkal kevésbé tudnak ki-be ugrálni a megformált személyekbe.

A Cézárnak meg kell halnia nem egy könnyű alkotás, mivel maga a dráma sem az, a rendező Taviani-fivérek pedig a világért sem kapkodták el a dolgot: szép lassúra vágták össze a filmet, hogy legyen időnk beleszokni a környezetbe, a szereplőkbe és a hangulatba. A megjelenített képek nagyon szépen játszanak a börtön környezetével és a bentlakókkal, és egy külön univerzumba helyezik az egész eseményt.

Az érdekes és egyedi kísérlet mindenképpen megérdemel egy megtekintést, mert új ízt a Julius Caesarnak, és egy olyan világba kalauzol el minket, ahova egyébként nem nyernénk bebocsájtást. A színészek beleélése pedig abszolút magával tud ragadni minket is – rettentő bájos, ahogy a művészet megteremtődik egy olyan helyen, ahol nem lenne túl sok létjogosultsága...

Tanulság: művészetterápiát mindenhova.