Egy vándorcirkusz járja az országot, népes állat- és gyerekseregletével. Pont úgy, mint a középkorban, a különbség csak annyi, hogy az előadás a mai korról szól. Nagyon is.

Forró ponyvaszag, esetleg állatoké, bár azok már nemigen vannak. Hiába vicsorít a plakáton a tigris, kunkorít ormányt az elefánt, a balatoni vándorcirkuszokban nem tudja a néző, kit sajnáljon jobban: ezeket a megkopott, poros artistacsaládokat, akik két szaltó között rágós popcornt és meleg kólát árulnak a toldozott-foldozott sátorban műanyag székeken hőségtől fuldokló közönségnek, vagy saját magát, amiért megint rászedték a gyerekei meg az emlékei, és megint kifizetett egy rakás pénzt egy ócska és kínos élményért, meg az összes járulékos ehetetlen nyalánkságért.

Minden évben megfogadom: többet nem megyünk cirkuszba. A nyári élménydömping így is hiánytalan lesz.

De idén mégis máshogy alakult. Ugyanis eljött hozzánk az a Cirkusz, amelynek maga a létezése a produkció. A mutatványok és a történet, amelyet elmesélnek, már csak hab a tortán.


Évekkel korábban, egy téli estén, lefekvéshez készülődve, egy utolsó reménytelen kísérletet tettem, hogy az éjfél utáni műsorsávban találjak valami nézhetőt, és meglepő módon a hírTV-n futottam bele egy különleges dokumentumfilmbe. Bár valami olyasmit kerestem, amire auto timer-rel el lehet aludni, ezt a filmet mégis muszáj volt végignéznem.

A történet egy Magyarországon bolyongó német családról szólt, akik cirkuszi előadásokat tartanak kis falvakban, és részben ebből teremtik meg a betevőt. Ló vontatta cirkuszos kocsikban élnek, rengeteg állatuk van, a gyerekek pedig magántanulók, nem járnak se óvodába, se iskolába, esténként gyertyafénynél tanulnak szorozni és olvasni. A csirke tojást, a kecske tejet ad, ők pedig úgy élnek, mint a mesében. Merthogy ez a család nem használ semmiféle benzinmotoros vagy elektromos ketyerét, náluk középkor van, és a mutatványaik is inkább a Commedia dell'arte világát hozzák vissza, mintsem a moszkvai nagycirkusz csinnadrattáját.
Mint később kiderült, a film Zámborszki Ákos: Utolsó előadás című munkája volt. (El is nyerte vele 2010-ben a Duna-díjat, aki megnézi az alábbi előzetest, megérti, miért.)


Egy nyári estén, a Balaton mellett alkalmam volt személyesen is megismerni a történet hőseit. A Naphold Cirkusz, a Soluna, amely, mint ahogy azt a társulat Anyukája az előadás elején elmondja, egyetlen nagy család, két tengerimalacból, 17 lóból, és ki tudja, hány csirkéből, kutyából és gyerekből áll, és bár az állatok csak ímmel-ámmal, az emberek kivétel nélkül részt vesznek a produkciókban. Még a két két év körüli kislány is, akik egy biciklifelnit fognak közre, amin egy meghatározhatatlan fajtájú és korú, de láthatólag legszebb álmából ébresztett kutyácska volna hivatott átalugrálni, bár szemmel láthatólag ehhez semmi kedve. Aztán némi noszogatás hatására sikerül a mutatvány, ahogy a produkciók többsége is, bár a cél nem ez. Hisz a Soluna Cirkusz nem a látványosságról szól, hanem a génmanipulált élelmiszerekről, a gyógyszeriparról, az atomenergiáról, az internetes társkeresésről, a mezőgazdasági gépekről, a rákról, a csirketenyésztésről, és természetesen az oktatásról. Körülbelül ebben a sorrendben. A Stefan Bender családfő által vezetett kompánia világképe nem túl bonyolult, talán leginkább az amishokéhoz hasonlítható, bár itt, ha jól tudom, semmiféle vallási háttér nincs, leginkább a hatvanas-hetvenes évek hippi filozófiáját próbálják a kétezres években megélni, és úgy tűnik, ez minden külső körülmény dacára sikerül is nekik. A társulat persze nem csak a vér szerinti családból áll, az évek során hozzájuk csapódtak olasz és francia vendégművészek is, akiket néha elárul az akcentusuk, de ez nem változtat a műsor homogenitásán. Maga a család pedig egész egyszerűen gyönyörű: a filmből megismert kisfiú most olyan 10 éves lehet, hátközépig érő szőke raszta haja van, finom vonásai, és a fülbevalója miatt a közönség fele persze lánynak nézi. Az előadás nagy részét a dobfelszerelése mögött tölti, ő a ritmusszekció, de itt mindenki muzsikál, tangóharmonikázik, dobol, szaxofonozik vagy harangjátékon játszik. Nővére, a modellszépségű légtornász a cirkuszoskocsi fölé kinyúló trapézon mutatja meg tudását, pl. keresztespóknak öltözve, akit aztán a rovaroktól irtózó, a civilizált nyugatot képviselő bohóc rovarirtóval lefúj. Később Calgonnal próbálják feléleszteni (bár a "mosógép is tovább él" poén nem hangzik el). Édesanyjuk, aki nem tagadhatná le erősen német vonásait, kötéltáncol (persze nem túl magasan), biztosítóháló nélkül, de egy kiszuperált tornatermi matrac fölött. Stefan, a családfő pedig hol ilyen, hol olyan jelmezben narrálja végig a laza szövetű történetet, amelyet gyönyörű sminkekben, újrahasznosított kellékekkel és jelmezekben játszik végig az együttes.


A Soluna Cirkusz minden porcikájában csodálatos. Csodálatos, hogy van, hogy lehet, és hogyha minden jól megy, lesz is – aki teheti, keresse meg őket. Mivel az internet is, Stefan elmondása szerint, „sok baj okozója a világban", ezért se Facebookon, se máshol nemigen vannak jelen, csupán töredékeket és néhány beszámolót találunk róluk. De van egy „telefonközpontosuk", Far Severö Sapirico, aki a +36-70-310-2827-es számon érhető el, és aki nagyjából sejti, merre járnak – mostanában például a Balaton-felvidéken

Sátor nincs. Belépőjegy nincs – az előadás végén kalapozás van, a társulat által javasolt ár felnőtteknek 600, gyerekeknek 500.
(Aki teheti, adjon legalább egy ezrest:))


(A Soluna előadásain tilos a fényképezés, és mivel ezt igyekeztünk tiszteletben tartani, ezért csak néhány mobiltelefonos képpel illusztráltuk az írást – a gyenge minőségért elnézést kérünk.)