Ami kaotikusnak tűnt a tévében, az zseniális volt élőben. Hogy lehet ez? Mi a titok? Alföldi és az I.K.3.0 utolsó kalandja az Arénában mindenesetre lenyűgöző produkció.

Alföldi István, a királyáról az után lett mindenkinek véleménye, hogy a nemzeti ünnepen főműsoridőben leadta az RTL. Természetesen háromszor négyezren (!) ott voltak a Szabadtérin is, és akkor is születtek kritikák, de mi ez egy hétszázezres nézettséghez képest? Jöttek is a publicisztikák, lelkesedőktől és acsarkodóktól, bal-, jobb- , és ultrajobboldaliaktól, megteltek a mikroblogok véleményvezérekkel – mindenki magyarázott, mindenkinek volt mondanivalója egy színházi előadásról egy tévéműsor alapján. Mivel a kereskedelmi csatornának nem profilja a színházi közvetítés, hiába ügyes a stáb, hiába igyekszik az adásrendező, a néző, aki más típusú műsort szokott ott látni, mást is vár el. Nem beszélve arról, hogy a szereplők egy része (sőt maga a rendező is) gyakorta látható volt az RTL-en futó műsorokban – egy egészen más szerepben. Ez nem könnyítette meg a befogadást. De még a rendszeresen színházba járókat is megzavarhatta az, hogy színházat látnak a tévében, amire kb. azóta nem volt példa, hogy Kudlik Juli vezette a Deltát.



Azt, hogy a magyarok (vagy csak egyszerűen: az emberiség) többsége milyen gyakran lát hús-vér embereket színpadon valamit előadni, vs. milyen gyakran néz tévét, sejthetjük. A forradalmi kísérlet, hogy a Németországból importált, amatőrszereplős retteneteken, vagy az Éjjel-nappal Budapesten cseperedő nézőket a színházba importáljuk, sajnos megbukott. És szégyellem, de be kell valljam, hogy erre én is csak akkor jöttem rá, amikor megnéztem az előadást az Arénában. Ami a képernyőn hamisnak, zavarosnak, túl gyorsnak, sematikusnak hatott, az az Aréna legendásan rossz akusztikájú falai között tiszta volt, erős – zseniális színpadképek, agyafúrt koreográfiák váltották egymást, úgy, hogy a tévében öncélúnak tűnő trükkök és poénok itt mind értelmet kaptak, és beágyazódtak a nagy egészbe. A korona méltán került fel a produkció minden egyes szereplőjének a fejére.

Persze lehet, hogy a szegedi előadás és az Aréna között újrakoreografálták a tánckart, új hangmérnököt vettek fel, és a szereplők megtanultak énekelni, de valljuk be, erre ennyi idejük nem volt. Egyszerűen a tévé, bármennyire is nagyfelbontású és digitálisan átállt, képtelen annak az élménynek a közvetítésére, amit előadásnak hívunk. Éppen úgy, mint a mozifilmeknél.

És ezt talán Alföldinek is tudnia kellett volna. Most már biztos, jobb lett volna, ha nincs az RTL, viszont van még 10 előadás. Vagy 20. Vagy 100.

Persze, a tévé nélkül is megszólaltak volna azok, akik blaszfémiát emlegetnek. Ők már nyilván nem emlékeznek arra, hogy mekkora botrány volt az István, a király a maga idejében, nemcsak azért, mert az akkoriban csak csöveseknek titulált rockereket színpadra engedték, de leginkább azért, mert már akkor is nagyon szerette volna mindenki érteni, hogy miről is van itt szó, mi a mögöttes tartalom? Mindenki megpróbált belemagyarázni '56-ot, kádárista konszolidációt, pont úgy, ahogy most kutatnak rejtett szimbólumok, áthallások után, amiből persze akad is bőven, de ezek nem direkt üzenetek, inkább poénok. A Jaj, de unom a politikát vége talán az egyetlen olyan pont, ahol határozottan ki van mondva: elég volt. Hogy miből? Például a művészeknek a politikából.

Persze az István sosem volt egyszerű darab, erről és a csiksomlyói előadásról korábban részletesebben is írtunk.

Arról pedig, hogy Alföldi mit is gondolt, amikor belevágott, illetve hogy mikor találkozott először a darabbal, még a produkció legeslegelején mesélt: