A francia költő és művészeti esszéíró-kritikus, a világirodalom egyik jelentős alakja volt. 1867. augusztus 31-én, 46 éves korában érte a halál.
Lapot szerkesztett a 1848. februári forradalom idején, kritikai kötete jelent meg. A társadalmi haladás eszméjéből később hamar kiábrándult. Az ötvenes évek elején ismerkedett meg a kor híres-hírhedt irodalmi szalonját vezető Madame Sabatier-vel, akihez több versét írta, s akinek az alakja felismerhető Flaubert Érzelmek iskolája címú korrajz-remekművében.
A Romlás virágai című 1857-ben könyvbe gyűjtve megjelent verseiért az ügyészség „istenkáromlás" és „erkölcsgyalázás" miatt perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné miatt). Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban a könyv megcsonkítására kényszerítették. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült, vérbajt mutattak ki nála.
A romlás virágainak második, bővített kiadása (1861) után Baudelaire a fiatal költők és irodalmárok művészi példaadója lett, a modern költészet legnagyobbjaként tekintenek rá. Próza-költeményei (Le Spleen de Paris) és a romantikával foglalkozó esztétikai írásai befolyásolták több írónemzedék nézeteit. A dekadens életérzés irodalmi megszólaltatója, a szimbolista költészet jelentős alakja, egyszersmind a szecesszió előfutára. Ő ismertette meg művészi rokonának, Edgar Allan Poe-nak műveit a francia olvasókkal. A legnagyobb hatást Rimbaud-ra és Verlaine-re, valamint Mallarmé már az ő elképzelésein is túlmutató költészetére tette.
Több előadóutat, költői estet tartott Belgiumban. Nem volt igazi sikere, dühöngve fogadta sikertelenségét. Az 1865-ben Brüsszelbe költözött Victor Hugo gyakori vendége lett. Belgiumban érte az agyvérzés. Párizsba szállították, itt haláláig magatehetetlen betegként vegetált.
Költészetét, köteteit botrányok és támadások kísérték. A Romlás virágai harmadik kiadásához (mely csak halála után jelent meg) szánt előszóban így ír: „Nem asszonyaimnak, lányaimnak vagy nővéreimnek írtam ezt a könyvet; nem is a szomszédom asszonyainak, lányainak vagy nővéreinek. Azokra hagyom ezt a föladatot, akiknek érdekük: összetéveszteni a jó tetteket a szép szavakkal. Tudom, hogy a szép styl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel." (Szabó Lőrinc fodítása)
Baudelaire: Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,
emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;
te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal
tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!
Tóth Árpád fordítása
Forrás: Wikipedia
