Most nem csak egy kortárs zeneszerzőt hívtak meg, hanem az összes eddigi fellépőt. A klasszikus vendég Schumann volt. Ünnep ez, méltó megkoronázása az eddigi munkának.
A programok több helyszínen zajlottak, lévén a fesztivál különálló pillérei. A koncerteket a gimnázium épületében, a bazilikában és a Boldogasszony kápolnában hallgathattuk meg, a napi két rövidfilm a kis moziteremben, a képzőművészeti kiállítások a barokk pavilonban és a tornateremben, míg a színházi előadás a biomassza fűtőműben volt. A fesztivál főszervezője, Varga Mátyás atya és csapata idén meghívta a korábbi évek előadóit, felkérve őket, hogy komponáljanak egy darabot a jubileum tiszteletére, és hívják meg az általuk érdemesnek tartott ifjabb művészeket is, hogy ők is bemutathassák egy-egy darabjukat. A kérésnek nem mindenki tudott eleget tenni, de a nagy nevek közül így is itt voltak többen, és három ősbemutató is elhangzott.
A program során az összes eddig meghívott zeneszerző, Szofia Gubajdulina, Salvatore Sciarrino, Valentyin Szilvesztrov, Bent Sørensen, Giya Kancheli, Beat Furrer, Helmut Oehring, és Kaija Saariaho művei, valamint az általuk javasolt és meghívott fiatal generáció, Maksym Kolomiiets, Almássy Zoltán, Jeppe Just Christensen, Anna Kakhidze, Klaus Lang, Sergej Newski és Sampo Haapamäki darabjai csendültek fel. Az előadásokhoz nagy segítséget nyújtott a magyar és angol nyelvű, ujjnyi vastag programfüzet, melyben rövid biográfiák, ismertető az előadásokról, és a zenészek névsora szerepelt. Az előadások mindegyike teltházzal ment, a jó érzékkel megválasztott helyszínek hozzásegítették a hallgatókat az élmény teljesebb befogadásához. A komolyzenében való elmélyedéshez az elképzelhető egyik legjobb helyszín egy monostor, a maga csendjével, nyugalmával és a befelé fordulás lehetőségével. A bazilikában megtartott nagy koncert egy darab emelkedett zeneművé állt össze. Az összemosódást elősegítette, hogy csak a szünet előtt és a műsor végén lehetett tapsolni, a köztes időben pedig a kétségbeesés és az eufória között hullámoztam jómagam is. A kakofón hangzás számomra Beat Furrer: ira-arca darabja volt, amit Eva Furrer és Uli Fussenegger adtak elő fuvolán és bőgőn. Mindketten a világhírű osztrák Klangforum Wien tagjai, láthatóan mesterei a hangszereiknek, mégis azok a kérdések motoszkáltak bennem végig, hogy miért ír valaki olyan darabot, ahol nem szólaltatják meg rendeltetésszerűen a hangszereket, és az hogy lehet lekottázva, hogy az előadó belebeszél a fuvolába, és szinte nem is fújja meg? A másik véglet pedig az, amikor a zene és a tér kapcsolódása olyan túlvilági érzetet kelt, hogy abban jó elmerülni, és nem akarjuk, hogy vége legyen. Ilyen volt például Bach: h-moll hegedűpartita BWV 1002, Sarabande darabja Milan Pala szlovák hegedűművész előadásában, vagy az ősbemutatók közül Helmut Oehring: Angelus Novus című műve a Klangforum Wien négy zenésze és a Bubnó Tamás által vezényelt Szent Efrém kórustól. A koncert záró darabja a Schumann: Öt dal Robert Burns nyomán szintén a Szent Efrém kórus előadásában pedig feledtette velem a zavartságom, visszahozott a földre, a gyönyörű szólamokban felcsendülő emberi témák, mint például a fogfájás lehetővé tette, hogy elszakadjak a helyszíntől, és tovább tudjak menni a többi programra a vastaps után, ami a fesztiválnak éppúgy szólt, mint az alkotóknak és előadóknak.
Az éjszakába nyúlva a Boldogasszony kápolnában aztán kiteljesedett bennem a zenei élmény, Fassang László és Szokolay Dongó Balázs közös improvizációs estje megértette velem, hogy én nem a kortárs zenétől, csupán a kakofóniától zárkózom el. Fassang egy Hammond orgonán, míg Szokolay Dongó dudán, furulyán, és szaxofonon felváltva kísérték, csalogatták egymást bele a kitalált szólamokba olyan nagy sikerrel, hogy minden improvizálásuk után vastapssal lettek jutalmazva, és látható volt, hogy örömzenét játszanak, mi, hallgatók pedig alig akartuk elengedni őket.
A biomassza fűtőműben két este is játszott Emio Greco és Pieter C. Scholten: Double Points:VERDI darabja kifacsarta a három szereplőt. Kelly Hirina, Susan Tunca és Helena Volkov maga is biomasszává váltak az előadásuk végére. A három nő Verdi három nőalakját formázta meg: a Traviata Violettája, a Jeanne d'Arc Giovannája és Othello Desdemonája a maga felőrlő, befejezhetetlen témájával számomra vegyes érzéseket keltett. A koreográfiában végtelenül elgyötört nők szenvedését, izzadását láttuk, eredeti Maria Callas, Renata Tebaldi, Joan Sutherland zenei háttérrel, és kiváló fénytechnikával. Azonban a mozdulatok alkalmanként egy popcsapat háttértáncosainak mozgására emlékeztettek, néha pedig az járt a fejemben, hogy ezek a nők a koreográfia rabszolgái, belehalnak a mozdulatokba, együtt kínlódnak az operák hősnőivel és kísérik el őket végzetükbe; de a táncosoknak nincs meg a halál nyújtotta pihenés lehetősége, ők vissza vannak rángatva a színre, és ismételniük kell ugyan azt a mozgást újra meg újra.
A két állandó kiállítás közül Pálinkás Nikolett Erdő című munkája volt az erősebb darab, a krumplis zsákok közé elrejtett fények, és erdei zörejek teljesen átformálták a tornatermet, létrehozva a címbeli teret. Asztalos Zsolt Citylight video loop-jának anti-reklémarca engem kevésbé fogott meg, láthattunk tőle már jobb dolgokat is, elég csak például a törékeny című installációra gondolni. A filmeket a trieszti filmfesztivál versenyprogramjából válogatták össze idén is, témaköre az apa volt. Láthattunk jóindulatú bevándorló apát, aki a fiával vár az éjszakai buszra, miközben rendőrök zaklatják (Abgestempelt/Megbélyegezve), török apát a két fiával, ahogy az áldozati bárányt akarják leölni (Memo), két ellenséges katonát, akik ugyanarra az aknára lépnek (Dva/Ketten), Jugoszláv kommunista katonatisztet, ahogy betoppan, miközben gyermekei húsvétot ünnepelnek (Uskrasnja jaja/Húsvéti tojások), és egy grúz fiatalembert, aki a kocsi kulcsát az emeleten hagyja (Deda/Mama). Ez utóbbi olyan viccesre sikerült, hogy napokkal később is ezon nevettem.
A X. Arcus Temporum fesztivál mind helyszínével, mind műsorával kuriózumnak számít, olyan különlegesség, aminek a befogadására csak ritkán van lehetősége az embernek. Az egész program olyan volt, mint egy Michelin csillagos étterem menükóstolása: sok mindent megízlelünk - olykor furcsán összeállított dolgokat is - melyek leginkább nagyon finomak, de néhány nem ízlik annyira; azonban összességében úgy megyünk haza, hogy nagyon élveztük az egészet, és alig várjuk, hogy egy év múlva újra leülhessünk ugyan ehhez az asztalhoz és reméljük, hogy hasonló ínyencségekben lesz majd részünk itt fenn, a hegyen.
