Vérben ázó tyúktoll, rideg precizitással lapokra szögelt bogarak, testi és lelki kínzások lenyomatai. Szász János filmje egy háborúról és egy ikerpárról szól. Meg sok minden másról...
A nagy füzet több igazsággal (közhellyel?) is dolgozik, amit a II. világháborúról (vagy bármely más háborúról) elmondhatunk: a személyes történetek erejét bizonyítja a történelemkönyvek harci eseményeinek részletezése helyett, a frontok helyett a hátországban történteket láthatjuk, és a gyerekszereplők szemszögén keresztül mutatja be a borzalmakat. Amiben mégis újat tud mondani és mutatni a film, az a csontvázig lecsupaszított, embertelenül emberi történet.
A cselekményt az ikrek újonnan kialakított kapcsolatai és a szereplők közti viszonyok viszik előre. A nyúlszájú tolvaj lány legjobb játszótársuk és tanítójuk lesz, a nagymama házában visszatérő vendégként élő német katona védelmezőjükké lép elő, a jószívű zsidó cipész barátjukká válik, a megzsarolt pedofil plébános fő anyagi forrásuk lesz, a külsejében tisztaságot sugárzó antiszemita szolgálólány pedig bosszújuk kiszemelt áldozataként kap szerepet. Ahhoz, hogy a következő jelenethez érjünk, és a fiúk lapozhassanak egyet a füzetben, a szeretett és gyűlölt alakok holttestén át vezet az út. A halál ténye egyre kevésbé kérdés, a módja és időpontja rejti már csak a meglepetést.
A baj csak az, hogy miközben Szász János filmje a belső harcra helyezi a hangsúlyt, a külvilágról megfeledkezik. Hiába hisszük el és éljük át a kapcsolatokban rejlő kíméletlen borzalmakat, ha a fő mozgatórugó, a háttérként szolgáló világháború hiteltelenné válik. A digitális effektektől tobzódó jelenetekben minden fontos háborús eseményt láttatni akarnak, amit a filmtörténetben (ennél általában hihetőbben) feldolgoztak már: a zsidókat deportálják, a haláltáborban füstöl a kémény, az oroszok bevonulnak a tankjaikon, a katonák halálra erőszakolják a falubeli lányokat. A történések nyomasztó súlya ellenére üres díszletként szolgálnak ezek a képek, ahogy az utcára árnyékot vető repülők és a lezuhanó bombák helyett is szinte látjuk magunk előtt a felhasznált makettet.
A füzet és a benne rejlő történetek ennek a mesterkélten bemutatott külvilágnak az ellenpólusát adják. Sokan kényelmes megoldásnak tartják és kritizálják a módszert, amit Agota Kristof (magyar származású svájci írónő) regényének adaptálására választott Szász János. A rendező a gyerekírással megjelenő szöveget, a beragasztott és megrajzolt képeket vizuálisan is bemutatja, és az ikrek hangján felolvasott kemény és monoton mondatokkal spékeli meg. Korántsem lusta fogásról van itt azonban szó: a füzet lapjai egészítik ki az aktív eseményeket és a színészi játékot, és időt adnak a brutális jelenetek feldolgozására.
Az idő múlásával a füzet tartalma folyamatosan bővül, egyre súlyosabb borzalmak kerülnek bele: a felszúrt bogaraktól kezdve a kitekert nyakú tyúkon át egészen az emberölésig. Ezzel párhuzamosan a pozitív élményeket erőszakkal tépik ki belőle az ikrek: elégetik az anyjuk képét, mert az emléke csak fájdalmat okoz. A két fiú az éhség és a hideg mellett a hiányból eredő gyengeséggel is meg akar küzdeni. A maguk elé állított kihívások és a belső harcok a film központi és legjobban kidolgozott részét adják: a fejlődéstörténetben a két főszereplő egyre mélyebbre süllyed a nyomorban, és eközben egyre keményebbé válik. A háborúban felnövő nemzedék drámáját láthatjuk, amit többen próbáltak már szavakba önteni (Merle a Mesterségem a halálban, Remarque a Nyugaton a helyzet változatlanban vagy Móricz a Szegény emberekben). Kristof regénye nyomán most Szász János is erre a feladatra vállalkozott, és a háborús események hamisnak látszó felszínét lefejtve, az emberi kapcsolatok mélyén sikerült megragadnia a lényeget.
Ebben persze segítettek neki a színészek is. A forgatáskor 13 éves Gyémánt András és László amatőrként is profi teljesítményt nyújtanak: szikár narrációjukkal, átható tekintetükkel, néha gyengéd pillanataikkal, máskor előre kitervelt kegyetlenségükkel hitelesen alakítják összetett karakterüket. Molnár Piroskát az utóbbi években nevezték már a magyar film jóságos nagymamájának, itt viszont kétlem, hogy bárki is szeretne az unokája lenni: alkoholista boszorkányként válogatott testi és lelki fenyegetésekkel töri be az általa hízelgően „szukafattyaknak" keresztelt ikreket. A „nagyanya" járja be leginkább a végleteket, és a színésznő kitűnő játékának köszönhetően el is hisszük neki, ahogy fokozatosan (kezdetben rejtetten, majd elő-előtörve) lehullik róla a kegyetlen felszín, és egyre közelebb kerül a gyerekekhez. A két külföldi sztárszínész, a német Ulrich Matthes az apa szerepében és a német katonát alakító dán Ulrich Thomsen végig a háttérben maradnak. Mellékszereplőként mind a ketten kapnak egy-két kulcsjelenetet (a fiúkat tisztelni és csodálni kezdő náci tiszt és a frontról hálátlan körülmények közé visszatérő apa szerepében), de azért nem kell különösebben megerőltetniük magukat.
Sajnálat, szánalom, keserűség, megvetés, undor keveredik a film láttán, és végül mindez átcsap egy rezignált melankóliába, amiből már nem rángat ki egyetlen naturális kép vagy újabb kegyetlen haláleset sem. Ebbe a nyomasztó és lélektelen világba taszít a történet, és ezt mutatjuk magunkról a külvilágnak (A nagy füzetet küldjük idén az Oscarra, és a Karlovy Vary Filmfesztiválon már fődíjat is kapott Szász János filmje).
A nagy füzet utolsó helyszíne, a két országot elválasztó szögesdrót kerítés és a közte fekvő aknamező több határt is jelképez: háború és béke, szabadság és bezártság, feláldozhatóság és élni akarás, összetartozás és elválás keveredik a képeken. Ezen a határon a fiúkkal együtt mi is megkapjuk a legkeményebb utolsó leckét - és innentől rajtunk áll, mihez kezdünk vele.
A hazai moziközönség szeptember 19-től láthatja Szász János új filmjét.
