A mai magyar társadalom megosztottságában és igazságtalanságában talán emlékeztethet a darabban ábrázolt Mütilénére, de a száműzetésből van visszatérés.

Szapphó neve mögött feltehetően már az antikvitásban is több személy rejtőzhetett, az őt említő történetek és legendák ugyanis időnként annyira ellentmondóak, hogy azokat kizárólag a Kr. e. VII-VI. század fordulóján élt leszboszi költőnőre vonatkoztatni eleve lehetetlenség. Vajon a korai görög líra egyik legzseniálisabb költő-egyénisége, a szülővárosában leányiskolát valamint tanítványaival a kortársak és az utókor által többnyire szégyenteljesnek (vagy legalábbis nem konvencionálisnak) minősített kapcsolatot fenntartó Szapphó azonos lehet-e azzal a Szapphóval, aki a kisázsiai parttól jó hatezer stadionnyi távolságra, az Ión-tengerben fekvő Leukasz szigetén egy hegyfokról szerelmi bánatában a tengerbe vetette magát, és ezzel a történelem egyik legkorábban feljegyzett műugró versenyének teremtette meg a hagyományát? Nem valószínű, de a történetet három évszázaddal később megörökítő athéni drámaíró Menandrosz (Kr.e. 342-290) számára talán nem is lehetett fontos ez a kérdés. Szapphó az ő és kortársai szemében már a mindent elsöprő szerelem jelképévé lett, akinek művei akkor még legalább olyan fontos részét képezték a korabeli irodalmi műveltségnek (Platón egyenesen a tizedik múzsának tartja), mint a homéroszi eposzok. Az is tény azonban, hogy Szapphóról a költőről, Homérosszal ellentétben legalább azt biztosan tudjuk, hogy élt, ahogyan nagyjából azt is, hogy milyen tér- és időbeli koordináták között tette ezt. Hogy számunkra, a mai kor, illetve a mai Európa és Magyarország embere számára mit jelképez az ő (leginkább csak töredékesen ránkmaradt költeményeiből kihámozható) sorsa, illetve hogy nevének hat (ha tetszik hét) betűje mögé milyen jelentéseket, értékeket, vagy konfliktusokat vélünk besűríteni lassan három évezred távlatából, nos, erre a kérdésre (is) igyekszik választ adni Weiner Sennyey Tibor drámája.


Az alexandriai könyvtár filológusai a Kr. e. harmadik században a múzsák számával egyező kilences listát állítottak össze a korai, VII-V. századi görög költészet legjelentősebb alkotóiról. Szapphó és Alkaiosz a 2. és 3. ezen a kronologikus listán, és a teószi Anakreónnal együtt ők azok, akik az ún. monódikus meloszt képviselik, vagyis költeményeik nem kardalok, hanem szóló előadásra születtek. Lírikusnak is nevezzük őket, ugyanis dalaik (gö. melosz) a görög lant, a lyra kíséretében szólaltak meg eredetileg, míg a kardalokat többnyire fuvolával kísérték. A monódikus költők tehát lantjátékosok is voltak, a hagyomány szerint Szapphóban a pengető feltalálóját is tisztelhetjük, ami világosan mutatja a zene és költészet eredendő, ám időközben pusztán a ritmusra és hangsúlyra redukálódott egységét. A lírai alkotások a kardaloktól még két alapvető dologban különböztek: személyesebb jellegű hangvételükben és témaválasztásukban (ez a politikai célzatot még nem zárta ki, sőt), valamint állandósult strófaszerkezetükben, amelyek közül egy-egy az adott költőnek mintegy a védjegyévé is vált (vö. szapphói, alkaioszi, anakreóni strófa).

Ez nem azt jelentette, hogy egy lírikus csak ugyanabban a strófában alkotott, de annyit mindenképpen, hogy létezett egy olyan sajátos ritmus és feltehetően hangnem (hogy ez milyen skálát vagy konkrét dallamot takart, természetesen megválaszolhatatlan), amelyet ő alakított ki. Szapphó költeményeit a már említett alexandriai filológusok a versforma (és ismét csak a Múzsák száma) szerint kilenc könyvre osztották: a szapphikus strófában írott dalok kerültek természetesen az első könyvbe. A gyűjteményből sajnos csak töredékek maradtak fenn: a mintegy tízezer sorosra becsült életműből jelenleg kb. ötszáz sor ismert.  Szinte csodával ért föl tehát, amikor 2005-ben egy szinte szétmállott kölni papiruszról egy addig csak néhány soros töredékből ismert, kerek költeményt sikerült rekonstruálni, és ezzel az ismert, teljes Szapphó-versek számát kettőre gyarapítani. Ez a felfedezés és ez az új vers ihlette meg szerzőnket, ez adta az alapötletet, hogy jávai magányában egy görög tárgyú, de az otthon és haza témakörét boncolgató darab írására adja a fejét. És a harmadik felvonás elején ez a költemény szólal meg a darabbéli Dórika előadásában.

A történelmi Szapphó (eredetileg: Pszapphó) – ahogyan azt az ránkmaradt töredékekből, utalásokból, lexikoncikkekből tudjuk – valóban Mütilénében született és élete nagy részét is ott töltötte, valóban Alkaiosz, Pittakosz, Mürszilosz, Melankhrosz (a darabban: Melankhosz) kortársa volt, egy alkalommal politikai okokból valóban kénytelen volt hazáját évekre elhagyni, valóban volt Kleisz nevű lánya, Atthisz, Anaktoria és Gongüla nevű tanítványai, illetve egy Kharaxosz nevű, kereskedéssel foglalkozó fivére, aki egy egyiptomi kurtizánért, Dórikháért (a darabban: Dórika; eredeti nevén: Rhodopisz) bolondult. Mütiléné belpolitikai életét akkoriban a gazdag arisztokrata családok vetélkedése határozta meg, míg a külpolitikában az Athénnel a kisázsiai szárazföldön, Trója közelében található Szigeion városáért folytatott küzdelem, amelynek egyik súlyos világirodalmi következményekkel járó nevezetes eseménye volt az a csata, ahol a költő Alkaiosz pajzsát eldobva mentette saját, a közösségért már nem feltétlenül feláldozandó életét. Horatius, aki mindkét leszboszi költő életművét alaposan ismerte, hasonlóan járt Philippinél Kr.e. 42-ben, de ez egy fikarcnyit sem akadályozta meg abban, hogy bő egy évtized múltán a római ódákban már fennen hirdesse az új rend szolgálatában álló vates-ként: dulce et decorum est pro patria mori – édes és dicső a hazáért halni. Nálunk a költő és hadvezér Zrínyi ehhez még hozzátette: sed dulcius est pro patria vivere – édesebb azért a hazánkért élni. Hogy hol tesszük ezt, egyáltalán hol az otthonunk és mi a hazánk – ez Weiner Sennyey Tibor drámájának (tragikomédiájának) az egyik alapkérdése.

Mütilénében talán az Athéntól elszenvedett említett vereség is alkalmat adhatott arra, hogy az egymással szemben álló pártok közül az egyik a másik fölé kerekedjen. Melankhroszt valamikor Szapphó születése, illetve gyermekkora idején (612 k.) egy Alkaioszt és (a hagyományosan a hét görög bölcs egyikének tartott) Pittakoszt is a sorai közt tartó párt buktatta meg, és ugyanezek igyekeztek a következő türannosz, Mürszilosz ellenében is fellépni. Ez a szervezkedés azonban, a kétkulacsonak bizonyuló Pittakosz árulásának is köszönhetően megbukott, Alkaiosz és a vele vélhetően egy pártállású Szapphó pedig száműzetésbe kényszerült. Mürszilosz uralmának végül Pittakosz vetett véget,

Most kell a bor, most kell leigyuk magunk a sárga földig, mert oda Mürszilosz![1]

akinek mérsékelt, konszolidált kormányzata idején a két költő  végre hazatérhetett, míg ő maga hosszú évek után önként távozva a hatalomból, megbecsült polgárként élte még sokáig mindennapjait. Alkaiosz egyszerre volt politikus költő

Tépik gondbamerült szivem a kételyek;

mit hoz majd a jövő, nem tudom, ó fiam[2]

és az élet élvezetét bordalaiban, szerelmes verseiben fennen hirdető individualista. Szapphó műveiben ezzel szemben semmiféle politikai utalásról nem tudunk, száműzetéséről is csak abból a verséből értesülünk, amelyben azt fájlalja, hogy Szicíliában nem tud lányának szép líd fejéket vásárolni:

S bár jól állna talán, Kleisz, elhiszem,

Szardész cifra divatja is,

melytől Maioniában, oly

sok városban, az asszonyok ékesek –

most nincs ily cicomára pénz.

Hogy vennék neked én ma itt

mitrát? Ám Mütiléne urát okold..[3]

Szapphó lírájának alapja a szerelem, a mindent elsöprő, mély tűzzel égő, féktelen vágyakozás, amelynek az utókort is sokszor zavarba hozó, leplezetlenül őszinte leírásával valóban évezredeken át hatott és hat ma is:

Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors

égi tűz ömlik tetemimre végig.

Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak

éji homályba.

Arcomon végig hideg  izzadás foly,

reszketek, fúlok, s halavány virágként

hervadó színnel rogyok a halálnak

karjai közé.[4]

Szerelmének tárgyai, célpontjai ha lehet még zavarbaejtőbbek: az általa vezetett leányiskola növendékeiről van szó, akikkel olyan szoros és bennsőséges viszonyt alakíthatott ki, illetve az erre a viszonyra irányuló igényének olyan természetes megfogalmazását találjuk verseiben, amellyel szexuális beállítottságtól függetlenül példát és erőt ad azóta is minden kor reménykedő vagy csalódott szerelmesének. Mindemellett a költői öntudat egyik első hirdetője is: meggyőződése, hogy tehetsége révén a héroszokhoz hasonlóan el nem múló hír övezi majd nevét, és ez egyben vigaszt is jelent számára a mégoly fájdalmasan megélt öregedés és a mindent lezáró halál ellenében. Apolitikussága, individualizmusa is közrejátszott száműzetésében, vagy netán a ránkmaradt versek politikamentessége éppen a száműzetésből levont tanulság folyományát jelenti? Avagy pusztán származása és rokonsága miatt kellett távoznia, függetlenül attól, hogyan élt és miket írt? Akárhogyan is történt, az eset jól rávilágít az egyén és közösség már akkor sem feltétlenül harmonikus viszonyára.

Nézza meg, mit mondanak az alkotók a darabról!


Ennek a diszharmóniának a darabban fantasztikus módon megjelenő megtestesítője, az ellentétes indulatoknak mintegy villámhárítója, a szinópéi Diogenész (Kr. e. 404-323). A kortársai által kutyaszámba vett és ezt büszként vállaló, a polgárokat viselkedésével szándékosan provokáló és megbotránkoztató filozófus (a nyilvános önkielégítést például feljegyezték róla), minden hippik és nonkonformista művészek archetípusa, aki a társadalomból való kivonulást tulajdonképpen nem önszántából választotta, hiszen száműzöttként érkezett maga is Athénba, de ő volt az, aki az egyre inkább elembertelenedő és egyre anyagiasabb társadalomban először jutott a teljes erkölcsi összeomlás felismeréséig és ezzel együtt azon igény megfogalmazásáig, hogy a morális káoszból a kiutat csakis a humánum személyes kibontakoztatása jelentheti. Hogy ez konkrétan mit jelent, arra általános recept akkor sem volt, azóta sem lett, de mégis olyan alapkérdés, amit minden felelősen gondolkodó ember időről időre feltesz magának. Ahogyan a darabban Hermész szegezi neki a kérdést Szapphónak: mi a jó és mi a rossz? Ki a jó és ki a rossz? Mi lesz méltó jutalma annak, aki jó? Mi méltó büntetése annak, aki rossz?

Weiner Sennyey Tibor drámája, ha nem is mondja meg nekünk azt, amit még magunktól sem fogadnánk el, legalábbis felteszi azokat az időtlen kérdéseket, amelyeket a mindennapokban sokszor elfelejtünk magunknak feltenni, ám amelyek mégis az egyéni és a társadalmi létünknek egyaránt az alapját jelentik. A mai magyar társadalom megosztottságában és igazságtalanságában talán emlékeztethet a darabban ábrázolt Mütilénére: a szociális és egyéni boldogulás ugyanakkor nem feltétlenül kell, hogy összeütközésbe kerüljenek, és a száműzetésből is – ahogyan azt Szapphó példája is igazolja – van visszatérés.



A szerző irodalomtörténész

---

Irodalom:

Szapphó és Alkaiosz műveinek néhány kiadása:

E. Lobel – D. L. Page (eds.), Poetarum Lesbiorum fragmenta, Oxford, Clarendon Press, 1955
D-A. Campbell(ed.), Greek Lyric 1: Sappho and Alcaeus (Loeb Classical Library No. 142), Harvard Univ. Press, Cambridge Mass. 1982

A kölni papírusz rekonstrukciója:

Martin L. West, "A New Sappho Poem," Times Literary Supplement No. 5334, June 24, 2005, p. 8
Uő, Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 151 (2005), 1-9.

Szapphó magyarul:

Görög költők antológiája, szerk. Szepessy Tibor, Bp. 1982
Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul, szerk. Németh György, Helikon, Bp. 1990

További irodalom:

Németh György, Egy költőnő három arca. Modern nő az ókorban: Szapphó, Rubicon, 2007/8
Ritoók Zsigmond, Görög költemények papiruszon, Holmi, 2006. január
C. M. Bowra, Greek Lyric Poetry: from Alcman to Simonides, Oxford, 1961
A. P. Burnett, Three Archaic Poets: Archilochus, Alcaeaus, Sappho, London, 1983
Georgios Tsomis, Zusammenschau der Frühgriechischen Monodischen Melik: Alkaios, Sappho, Anakreon, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2001

SZAPPHÓ. Bemutatja a Radikális Szabadidő Színház. Írta: Weiner Sennyey Tibor. Rendezte: Formanek Csaba. ELŐADÁSOK:  MÜSZI (Budapest) 2013. 09. 12. csütörtök 19h / 2013. 09. 14. szombat 19h - Az előadás után vendég Szörényi László irodalomtörténész! / 2013. 09. 15. vasárnap 19h / MU SZÍNHÁZ 2013.09.29. / További előadások (19:00 kezdettel): MISKOLC 2013. október 1. / DEBRECEN – MODEM – 2013. október 4. / SZEGED – RÉGI ZSINAGÓGA – 2013. október 8. / PÉCS – 2013. október 10. / MÜSZI (Budapest) október 16. / október 17. / november 20. / november 21. / GRANADA – FITUG Fesztivál – 2013. november 27.   FB event itt.
[1] Tótfalusi István fordítása
[2] Horváth István Károly fordítása
[3] Horváth István Károly fordítása
[4] Kölcsey Ferenc fordítása