A Magyar Dráma Napja alkalmából a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Láng Zsolt Marosvásárhelyen élő József Attila-díjas írót, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőjét kérte fel egy, az ünnepet méltató üzenet megfogalmazására.
Életem legnagyobb színházi élménye
Képzeletbeli szőlőfürtöket szedett le a képzeletbeli tőkékről, hajlongott, megtöltötte puttonyát, elvitte a présházhoz, beürítette a préskosárba, kisajtolta a mustot… Én az ágyon feküdtem, prizniccel a mellemen, hátam párnákkal felpockolva.
Lassan-lassan átadtam magam a játéknak. És amikor anyám belekóstolt a mustba, és megcsípte nyelve hegyét egy darázs, kitört belőlem a nevetés. „Mindenki itt vagyon?” – kérdezte, amiből rögtön tudtam, most nagyapámat játssza, mert ő mondja a van-ot vagyon-nak. Amikor csípőre tett kézzel megállapította, hogy „ott a sor végén még maradt két fürt”, akkor pedig vénkisasszony nagynénink jelent meg…
Ahogy anyám megelevenítette a család tagjait, ahogy behozta az ágyam köré a napfényes domboldalt, a hízott fürtöket, a friss must illatát, a derűs tereferéket a kádak körül… -- életem legszebb szürete volt!
Három éves korom óta sejtem, a színész nem magát játssza el. Hanem mindig a másikat. Ott van az a férfi, azt se tudom kiféle, miféle, milyen ember, de belép az a nő, és az ő tekintetéből, mellkasának felgyorsuló hullámzásából rögtön kiolvasom, hogy az a férfi egy őrült, a végén még főbelövi magát...
Nem véletlen, hogy a színháztörténetet nem szerzők, nem rendezők, nem is kiemelkedő színészek, hanem társulatok írják. Shakespeare vagy Molière is a társulat tagja volt. Az sem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra.
Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat. Na, jó, nem biztos, hogy így lesz, de tény, hogy a színházban senki nem veszi komolyan a hatalmi viszonyokat. A színházban mindenki csapatjátékos, az igazgató is, meg a kezdő színész is. Épp ezért, az igazgató éppúgy el tudja rontani az előadást, mint a „harmadik alabárdos”.
Ma a színházak legfontosabb jelentései a nézőszámról íródnak. Akárcsak az éttermek, a színházak is akkor elégedettek, ha egyre többeket odacsalogat a kínálatuk. Mi kell a közönségnek? Udvarias kiszolgálás? Csinos pincérek és pincérlányok? Helyi ízek vagy világkonyha? Gyomorkímélő adagok, vagy vér és zsír? Három éves korom óta engem ezek a kérdések nem érdekelnek. De azelőtt sem foglalkoztattak.
Anyám színháza, gondolom kitalálható, igazából nem a szüretről szólt. Színház volt, nem vitás: ő volt a színész, én voltam a közönsége. Másodlagos kérdés volt a szüret. Azt játszotta el, ami köztünk van. Köze volt hozzám, erről szólt a játéka. De hadd fogalmazzam át az egészet: a „köz”, vagyis az a szenvedélyes szeretet, amivel „köze volt hozzám”, az volt az ő valódi közönsége. Az nézte, hallgatta, figyelte őt. Biztatón és kritikusan.
Láng Zsolt üzenete elhangzik majd a Tompa Miklós Társulat felolvasószínház bemutatója előtt szeptember 21-én, szombaton 18.00 órakor.
A Magyar Dráma Napján idén a 80 éve született Páskándi Géza íróra emlékezik a marosvásárhelyi társulat Kalauz nélkül című komédiájának felelevenítésével.
Az eseményen részt vesz és a Páskándi-életművet méltatja: Demény Péter és Karácsonyi Zsolt író.
