Utoljára a kilencvenes években járt Budapesten, amikor David Bowie-val turnézott, idén a Modern Art Orchestra évadnyitó koncertjén zenél a világhírű dzsesszzongorista.

Mike Garson főként műfaji sokoldalúságáról híres, de a nevéhez köthető számos David Bowie-dal is, illetve a Stigmata című film zenéje is. Ő az, aki egyik nap egy dzsessz-szextettel, majd a Nine Inch Nails-szel koncertezik, aztán Bach-ra improvizál. A zongorista szeptember 20-a és 22-e között négy koncertet ad Budapesten.



Milyen volt a repülőút?

Rémálom. Háromszor kellet átszállnom, több mint húsz órát utaztam. Pár holmim nem fért fel a csomagtárolóba, így az ölemben kellett tartanom őket.

Ezek szerint a különböző zenei műfajok közötti utazás könnyebben megy...

Rengeteg különféle zenét szeretek. A problémát az jelenti, amikor egyik stílusból átnyargalok a másikba; amikor éppen egy rockbandával stúdiózunk, majd másnap egy dzsesszzenekarral koncertezem – de amint az aktuális helyzetben landolsz, minden oké lesz. Például pár éve egy Nine Inch Nails koncert úgy zajlott, hogy két nappal előtte egy jazz-sextettel Duke Ellingtont játszottunk, aztán visszarepültem Los Angelesbe, és rögtön a koncert kellős közepén találtam magam. Erőt próbáló az átállás, de amikor ez megtörténik, újra biztonságban érzem magam. Alapvetően az, ahogyan zongorázom és improvizálok, összekötő kapocs olyan műfajok között, amelyekben otthon vagyok. Természetesen egy dzsesszkoncerten nem kezdek el rockot játszani.

Hallgassa meg, milyen, amikor Mike Garson rockot játszik!


Melyik műfaj a kedvence?

Az improvizáció. Los Angelesben különböző dzsesszzenekarokban zongorázom. De a kedvencem mégis az, amikor leülhetek a zongorához, és azt játszhatom, amit abban a pillanatban érzek. Számomra ezt jelenti a zene. A stúdióban a zongorám össze van kötve egy számítógéppel, ami mindent rögzít, amit játszom, majd akusztikusan visszaadja azt. Ezzel a módszerrel körülbelül háromezer darabot írtam.

Akkor Ön legalább kétszáz éves...

Ha kézzel írtam volna ezeket a dalokat, az valóban kétszáz évet vett volna igénybe. Amikor ihletet kapok, leülök a zongorához, megnyomom a felvétel-gombot és egy kész anyag a végeredmény. De ez nem hangzik improvizációnak, sokkal inkább úgy, mint egy megírt klasszikus darab. A felvételt elküldöm egy kottamásolónak, aki végül megírja a darab kottáját, amit végül sosem játszom el újra. De nem mindig van rá lehetőséged, hogy azt játszd, amit érzel – egy koncerten is erős kötöttségek vannak. Ám ha a show kellős közepén azt mondja valaki, játssz egy szólót, az okozza a legnagyobb örömöt és felszabadultságot számomra. A Bowie-variációk is mind improvizációk. A Space Oddity-ből három verziót csináltunk, és csak egyet rögzítettünk. Majd eljátszom közülük is néhányat.

Mire számítsunk vasárnap a Mariott-ban?

Ott lesz az egész banda (a Modern Art Orchestra) és Kornél (Fekete-Kovács Kornél - a szerk.) szerzeményeit fogjuk játszani. Ma a BMC-ben lesz négy-öt Bowie-variáció is. Rég nem játszottam őket. Szeretem a dzsesszt, és a klasszikus zenét, improvizálok Bach-ra, Mozart-ra és Beethowen-re, van egy trióm.


Ahogy beszél a zenéről, eszembe jut, néhány muzsikus mennyire felszínesen, illetve tévesen használja a zenei adottságait, s ezáltal kevésbé lesz személyes, amit csinálnak.

Számomra a zene eszköz, hogy kifejezzem azt, aki vagyok: hatvannyolc éves, és hét voltam, amikor elkezdtem zongorázni. Ez nagyon sok idő. Ezalatt nagyszerű tanáraim voltak, mint például Bill Evens és Herbie Hancock. Zenét tanulni olyan, mint nyelvet tanulni. Sok ember ezért szereti jobban a rock-, vagy a popzenét, mert egyszerűbb „szótára" van. Kiszámoltam, körülbelül százhatvan-ezer órát zongoráztam eddig. Volt egy könyv, amiben azt írták, tízezer óra gyakorlásra van szükséged ahhoz, hogy mesterré válj. Viszont sok zenésszel ellentétben, én nem játszom más hangszeren. De amikor inspirációt érzek, le akarok ülni a zongorámhoz. Olykor az inspiráció hajnal kettőkor ér a stúdiómban vagy a próbán, s van, hogy a koncerten ez nem történik meg. De ez fordítva is igaz. A zongorázás a kommunikáció egy erős formája számomra. A téma, amit felvetett, jóval bővebb kifejtést kíván. Ha húszéves koromban kérdezett volna meg, valószínűleg az akkordokról és a ritmusról beszéltem volna.

Mint avantgárd zenészt, mennyire inspirálják más művészetek?

Mivel az egész életem a zongora körül forgott, kevésbé értek más művészetekhez. Sok időt töltöttem David Bowie-val – ő maga egy reneszánsz ember, aki sok mindenben ki tudja fejezni magát. Ha látok valamit, ami szép, az inspirál. De inspirál ez a beszélgetés is. Az élet maga is művészet. Éjjel-nappal élni kell. (A terembe éppen Fekete-Kovács Kornél nyit be.) Kornél az európai zenei testvérem... Van olyan művész, aki felmegy a színpadra, odaadja, amije van, aztán visszamegy a hétköznapokba és mindent porrá zúz. Az én elveimbe ez nem fér bele, úgy kell élned, amilyen a művészeted, hiszen a művészet egyfajta esztétikai kipárolgás. Vagy ahogyan itt ülünk, kérdéseket tesz fel – végre valaki, aki nem David Bowie-ról kérdez –, ügyel arra, hogy rögzítse a beszélgetést, felel a szövegért és a képekért. Valójában olyan témát feszegetünk, ami Bowie-t és engem is összehozott. Persze amikor valaki híres lesz, megannyi más problémával is szembe kell néznie. Rengeteg zenésszel dolgoztam együtt, és közülük nagyon sokan már meghaltak. Nem tudták kihozni magukból, amire valóban képesek voltak, mert nem értették meg, minek vannak a birtokában. Így nem is tudták használni azt. A művészet csupán az élet lemodellezése.

Mr. Garson és Mr. Bowie:


Vannak tanítványai?

Igen. Szeretek tanítani. Tartottam mesterkurzusokat már a világ minden részén. Szeretem megosztani azt a tudást, amit megszereztem. De számomra az is nagyon fontos, hogy megteremtsem a tökéletes egyensúlyt a tanítás, a zeneszerzés, az improvizálás és a koncertezés között. Ha csupán tanítanék, összezsugorodnék. Ha kizárólag játszanék, önzővé válnék. És ha csak tanítanék és játszanék, de nem írnék zenét otthon a stúdiómban, szintén nem érezném teljesnek az életem.

Los Angeles melyik részén él?

Harminc mérföldre LA-től, Venturában. Csak ritkán megyek be a városba. Közvetlenül a házam mellett ott a stúdióm. Azelőtt New Yorkban éltem, ott nőttem fel, a 60-as években a New York-i klubokban játszottam, s még most is New York-inak vallom magam. De mivel az egész családom Kaliforniában él, egyértelmű volt, hogy ideköltözzünk. Van két lányom, hat unokám és ott a feleségem. Kiegyensúlyozott életet élek. Rengeteg zenész képtelen ezt az egyensúlyt fenntartani. De ez döntés kérdése.

Önnek ez sikerült...

Negyvennégy éve házas vagyok. Én ezt választottam. Ugyanazt a minőséget akarom elérni a magánéletemben, mint a zenében, de ez egy folyamatos zsonglőrködést eredményez. Mindennek alapja a fegyelem. És ahogyan öregszünk, úgy leszünk egyre alázatosabbak, és úgy örülünk egyre jobban az életnek, amit kaptunk.

Mr. Garson és a Modern Art Orchestra próbál. (Fekete-Kovács Kornél - trombita; Korb Attila - harsona; Soós Márton - bőgő; Csízi László - dob)