Egészséges erotika, Zimmer Feri, Csinibaba, Vakvagányok, 6:3 és még sorolhatnám... De beszélgetésünk apropóját nem egy új Timár Péter-film adta. Sajnos.

Tudjuk, milyen a filmszakma helyzete, de akkor is furcsa, hogy nem forgatsz... Hiszen te – bár akkoriban még nem így hívták – közönségfilmeket csináltál, amiket szerettek a nézők...

Van egy csomó forgatókönyvem, amiből húsz talán még jó is, ötlet az lenne bőven. De most egyszerűen nem lehet filmet csinálni. Egy éve pályáztam egy vígjátékkal, de a zsűri húzta a száját, sorolták a hibákat, elküldtek, hogy javítsam ki őket.

Mondj egy példát...

„A főhős karaktere nem igazolja a figurát." Alaposan hozzá kellett nyúlni az anyaghoz, de megcsináltam, amit kértek, azonban még így sem tetszett, szóltak, hogy kellene még egy konzultáció. Na erre mondtam, hogy nem kell még több konzultáció, mert ez a terv meghalt. Lehet, hogy az operáció sikerült, de ez a forgatókönyv elvérzett. Bacsó Péter azért volt fantasztikus mint stúdióvezető, mert pontosan tudta, hogy mik egy a rendező határai. Nem próbálta a maga képére alakítani a nála dolgozó rendezőket. Itt meg mind az öt zsűritag saját magát, a saját ízlését akarta képviselni.

Bacsó Péter volt a mestered?

Mindent neki köszönhetek. Az Egészséges erotika forgatókönyvét tulajdonképpen neki írtam, mivel nekem nem volt rendezői, csak kameramanni diplomám. Odaadtam neki, gondoltam, hátha lesz kedve megcsinálni. Ez ma már legenda: két óra múlva hívott a titkárnője, hogy Bacsó elvtárs szeretne szerződést kötni velem mint rendezővel. Nem mondtam meg neki, hogy én ezt voltaképpen neki szántam. Ő készpénznek vette, hogy azért adom oda, mert meg akarom csinálni – szerencsére tetszett neki a könyv. Az is a szerencsém része, hogy volt neki abban az évben egy fél filmre való pénze. A stúdióknak mindig kiadtak egy fix összeget, néhány millió forintot, amiből általában két filmet kellett legyártani. Az egyik film mégis drágábbra sikerült, és így maradt neki 6 millió forintja, akkoriban kb. 10 millióba került egy film.


Mennyire számított rendszerkritikusnak ez a film?

Bacsó volt az első szűrő. Nekem eredetileg az volt az ötletem, hogy egy Lenin-kép lóg a női öltözőben, és amögött van a kamera, de Bacsó mondta, hogy Lenint hagyjuk. A többi átment rajta. De volt egy ún. elfogadás, amikor a vezetők, a filmfőigazgató, a párttitkár, az egész főnökség átvette a filmet. Azután kaphatott csak engedélyszámot, kerülhetett forgalmazásba. Azt soha nem felejtem el, pokoli volt. A Bacsó is hüledezett, mert olyanokat mondtak, hogy ez „nem embernek ember által való ábrázolása".  A KISZ titkárnak az volt a véleménye, hogy ezt a filmet maximum 16 mm-es kópiákon, honvédségi vetítőben szabad bemutatni – merthogy a vetkőző csajokkal lehetne a kiskatonák hangulatán javítani. Szóval keserves volt az elfogadás. Egyedül a Réz András védte meg a filmet, aki akkor jött ki az egyetemről, és kezdőként a filmfőigazgatóságon kapott munkát. Volt vér a pucájában, és megvédte, azt mondta, hogy ez egy jópofa film. Nem magasztalta, csak a védelmébe vette – ezt soha nem felejtem el neki. Ezt a Werk Akadémián, ahol most együtt dolgozunk, többször is volt alkalmam megköszönni neki.

Épp meg akartam kérdezni, hogy ha nem forgatsz filmet, akkor mit csinálsz... Tehát a Werkben tanítasz. De tanítottál te a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is: miben különbözik a két intézmény?

A Filmművészeti Egyetemen elitképzés folyik, és ez be is épül a gyerekek agytekervényeibe, hogy ők a kiválasztottak, hisz oda borzasztó nehéz bekerülni. De pusztán ez misztifikálja az egészet. Én azt kértem a Réz Andristól, hogy úgy jellemezzék a felvételizőknek, érdeklődőknek a Werk Akadémiát, hogy itt ugyanolyan jó tanárok vannak, mint a főiskolán, de ide be is lehet kerülni. Az oktatás színvonala ugyanolyan, mint az Egyetemen.

És  milyenek a diákok?

Ha te áldozol arra, hogy egy szakmát elsajátíts, és nem várod el, hogy az állam nyomjon téged, akkor tétje lesz a dolognak, így sokkal erősebb a kiválasztódási inger. Az ide bekerülő gyerekek jobban figyelnek arra, hogy mit kapnak. És mi tényleg szakmát adunk nekik, az órák praktikus mederben zajlanak. Én például  igyekszem a filmművészetet deheroizálni és rávilágítani az alapvető hibákra. Filmeken keresztül próbálom rávezetni őket arra, hogy az igazodási pontok a fontosak, semmi más. Ha valamit csinálnak, az ne személyes legyen, ne azt érezzék, hogy tőlük származik, hanem azt, hogy az egy másik valami része, és meg kell találni hozzá a kiegészítést. Személytelenebbé kell tenni a dolgot, így lesz személyes. Ne akarjon eredeti lenni, mert csak akkor lesz eredeti, ha így gondolkodik.


Érdekes, amit mondasz, mert most rettentő nagy hangsúlyt kap az eredetiség. A mikroblogok, Facebook, Thumblr, Twitter – mind arról szólnak, hogy én kimondok valami borzalmasan okosat. Szinte az egész világ az egó marketingjére épül, arra, hogy te egyéniség vagy. Neked teljesen más a véleményed.

Abszolút, és hidd el, hogy ez örök igazság. És hiába a nagy lehetőség, hogy manifesztáld magad, mert a befogadás még szigorúbb. Attól, hogy valami hülyeség elterjed az interneten, még nem lesz a kánon része. Nagyon fontos a szakrális és a profán a szakmánkban, mert mi végül is barlangrajzokat csinálunk. Egy barlang falát kifestjük képekkel, és ott bemutatunk egy szertartást. És a publikum vagy hisz nekünk – és akkor sikerült a szertartás, vagy nem, és akkor botrány van. A filmnek mindig is egy kicsit profánnak kell lennie, viszont ha bele tudsz oltani valami szakrálisat, eredetet, originális ötletet, akkor fölemelkedik, és mind a két réteg működni kezd. Ez a siker. Minden visszavezethető erre a két egyszerű pontra. Ha jó arányban keveri az alkotó, akkor valami jót hoz létre. De ha valaki csak a profánt próbálja erőltetni, hogy az emberek dőljenek a röhögéstől, akkor az nem lesz maradandó. Kínkeserves lesz megnézni ötven év múlva.

Az egó pedig azért veszélyes, mert óriási csalódásokat tartogat. Amikor a gyerekek erőlködve csinálnak valami agymenést, és feltöltik a netre, tele vannak izgalommal, hogy ők most megmutatták magukat a világnak; azt várják, hogy történjen velük valami csoda, hogy rögtön a figyelem központjába kerüljenek. Mert iszonyúan áhítják a sikert. Hiába mondom nekik, hogy húzzák be a fékeket, előbb keressék meg magukat, és aztán a téma is rájuk talál. Ők mégis úgy érzik, hogy közölni kell a világgal mindent, noha igazából nincs mit mondaniuk. Én 74-ben kerültem be a Filmgyárba trükkoperatőrként, kísérleti filmeket csináltam a Balázs Béla Stúdióban, és borzasztó jól éreztem magam. Soha nem akartam, hogy mozikban vetítsék őket, nézze meg a Balázs Béla Stúdió, és menjünk tovább. Abszolút nem áhítottam a sikert, nem érdekelt a dolognak ez a része. Tulajdonképpen az Egészséges erotika is csak azért született, mert meguntam a rossz vígjátékokat, és írtam egy olyat, amiről úgy gondoltam, hogy más, mint a többi. És nem véletlen, hogy beleraktam azokat a mozgásokat, a trükköket, amiket a munkám során megtapasztalhattam.

Talán nincs is olyan filmed, amiben ne szerepelne minimum egy gyorsítás...

Én 10 évig csak kísérleti filmeket csináltam, és a Balázs Bélának éltem.
Ezt próbálom a fiataloknak most átadni... Hogy először legyen egy szakmai beivódás, bekéredzkedés, és alázat. Figyelni, tanulni és inaskodni kell.



Te nagyon sok nagyjátékfilmben „inaskodtál". Kevés olyan rendezőt ismerek, aki elmegy máshoz vágónak.

A vágást szeretem a legjobban. Tulajdonképpen csak azért forgatok le egy filmet, hogy a végén megvághassam – az akkor az igazság pillanata. Ott kéredzkedik össze a film. Én a vizsgafeladatokat is úgy próbálom feladni a gyerekeknek, hogy mindig csak egy kis gondolat kerüljön bele, egy igen, vagy egy nem. Ne akarjon filozófiát csinálni, csak kis lépésekben. És azért is baj, az a jelenség, amiről korábban beszéltünk, mert sok esetben így dupla a kudarc. Amikor megjelennek a kritikák a vizsgafilmekről, totál kiborulnak. Nem tudják magukat erre fölkészíteni, pedig ez csak egy információ róluk, a munkájukról. És mindegy, hogy jogos, vagy nem, de ezt a közeget is meg kell tanulni.

Középiskolában is tanítasz...

Az Athéné Színiiskolában, ami egy szakközépiskola, ezt egy éve csinálom, és a másik nagy kedvencemmé vált. Ez egy két éves OKJ-s ún. színész II. képzés, érettségi után. Nekem korábban színészekkel csak a filmekben, rendezés közben volt dolgom. Szerintem színészeket csak rendezőknek lenne szabad tanítaniuk. A színházi szakemberek nem tudják, hogyan kell együttműködnie színésznek és rendezőnek. Csináltam velük vizsgafilmeket, és van olyan is, hogy filmszínész és filmszinkron vizsga. Felvettünk jeleneteket egy olyan filmemből, amelyre nem kaptam pénzt, így legalább kicsit kiélhettem magam, megcsináltam belőle néhány beállítást.

Szóval ez a két iskola eléggé karban tart engem, bár nem mondom, hogy nem rohannék azonnal a Filmgyár felé, ha kigyulladna a zöld lámpa. Nem adtam fel, próbálkozom, de már csak félgőzzel. Egyrészt, az iskolai munkám is lefoglal, másrészt van egy érdekes projektem: vakoknak szeretnék filmes akadálymentesítést. A régi klasszikus filmeket, a Meseautót, a Hyppolit, a lakájt, a Valahol Európábant szeretném nekik és a siketeknek akadálymentesíteni, úgy, mint a Vakvagányokban. Egy narrátor elmondja, mi történik a vásznon.

Téged miért vonzanak a fogyatékkal élők?

Ez egy hosszú történet. Volt egy szembalesetem a Zimmer Feri forgatásán, az utolsó előtti napon, majdnem kilőtték az egyik szememet egy gumilövedékkel. Bevittek a Mária utcai szemklinikára, ott voltam több mint egy hétig. Megismerkedtem olyan emberekkel, akik éppen megvakultak. Akkor megérintett ez a világ. Amikor kérdezik tőlem az újságírók, hogy melyik filmem a legjobb, mindig a Vakvagányokat mondom. Nekem az volt az az ügy, amiért ezt a szakmát érdemes volt elkezdeni. És ezt akarom folytatni ezzel a projekttel. Egy film már kész van, Makk Karcsi Liliomfija, nagyon nagy sikert aratott a vakok között.


Technikailag ez csak szinkronizálást jelent?

Azért ez ennél bonyolultabb. Amikor a Vakvagányokat írtam, én már tudtam, hogy akadálymentesre akarom megcsinálni, ezért eleve beleírtam a szüneteket, hogy a narrátornak legyen elég ideje elmondani, mi történik. A klasszikusoknál viszont marad az eredeti ritmus, ezért nehéz megírni a szöveget, és beapplikálni a helyére. A Vakvagányoknál behívtam a főszereplőt, Matatek Juditot – szegény már meghalt – a vágószobába, hogy csekkolja le, mint vak, a narrációt. Rengeteg hibát talált, például sok olyasmit mondtunk el, amit amúgy is hallott, pl. „valaki bejött az ajtón" –  hát, hallom, hogy bejött! Olyan evidenciákba is beavatott, amiket én nem tudtam. Nekem nagyon fontos volt ez a tanulási folyamat Judittal. Most már tudom, hogyan kell vakoknak írni.