A Nemzeti Filharmonikusok és a Művészetek Palotája közös produkciójában, Kocsis Zoltán vezénylésével október 10-én és 12-én 18 órakor mutatják be Richard Strauss A hallgatag asszony című vígoperáját.
A Nemzeti Filharmonikusok a Daphne után Richard Strauss újabb zenés színpadi alkotását tűzik műsorra. A hallgatag asszonyt világszerte ritkán játsszák; Budapesten 1977-ben a Drezdai Semperoper nagy sikerrel adta elő, Sir Morosus szerepében akkor Theo Adamot láthatta és hallhatta a közönség. Magyar produkcióban most először hangzik el.
A 20. század két legtermékenyebb operaszerzője vitathatatlanul Giacomo Puccini és Richard Strauss volt. Puccini összesen tizenkét operát komponált, az őt éppen egy nemzedéknyi idővel túlélő, alig hat esztendővel fiatalabb német pályatársa pedig tizenötöt. Míg Richard Strauss azonban szinte valamennyi – főként szimfonikus – műfajban alkotott, addig az olasz mester, néhány egyházi, illetve kamarakompozíciótól eltekintve elsősorban az operaműfajnak szentelte magát.
Bár mindketten muzsikus család sarjai voltak, a Luccából származó Puccininek – jóllehet már nagyapját is jegyezték operaszerzőként – a Firenze árnyékában meghúzódó provinciális toszkán kisvárosban élete első néhány évében nem nagyon volt alkalma más zenét hallgatni, mint templomi orgonamuzsikát és a katonabandák pattogós indulóit. Ezzel szemben a bajor fővárosban született és nevelkedett Richard Strauss, zenekari kürtös apja révén már gyermekkorától ismerkedhetett a müncheni operaházban műsoron lévő operarepertoárral. Ez a műfaji változatosság életre szóló hatással volt alkotó fantáziájára. Tizenöt operájának zsánergazdagságát tekintve, úgy tűnik, mintha egy antológiában foglalná össze a műfajról szerzett benyomásait. Élete során három librettistával dolgozott Strauss: Hugo von Hofmannsthal örökébe annak halála után Stefan Zweig lépett. Vele a harmincas évek derekán a náci Németország embertelen faji törvényei miatti kényszerűségből szakadt meg a zeneszerző minden kérlelése-tiltakozása ellenére az együttműködés, így utolsó operáinak szövegkönyvét már Joseph Gregor írta az időközben öngyilkosságot elkövetett Zweig után.
A hallgatag asszony szüzséjét azonban Stefan Zweig javasolta az idős mesternek, rögtön megismerkedésüket követően, 1931 novemberében. Strauss, az ízig-vérig színházi ember, azonnal ráharapott a már Ben Jonson által is feldolgozott örökzöld témára, ami kiváló lehetőséget teremtett számára, hogy szintézisét adja mindannak, amit a 19. századi olasz vígopera-hagyományról megtanult és gondolt.
Strauss hetven esztendős volt akkor, amikor A hallgatag asszonyt komponálta. Csak a legnagyobb zeneszerzőknek adatott meg, hogy életük vége felé remekművet alkossanak a vígopera műfaji keretei között: Monteverdi, Verdi, Wagner, vagy a halálos beteg Donizetti előzték meg Strausst a sorban.
Valójában A hallgatag asszony nem más, mint egy Don Pasquale-paródia, némi Sevillai borbély és Figaro-áthallással, utóbbi főként az együttesek gazdagsága tekintetében. Az áttetsző hangszerelésű, rendkívül dallamos mű tele van zenei idézetekkel és stílusparódiákkal. Nem alaptalanul lelkesedett Strauss egy 1932 júniusában Zweighez írott levelében a librettóért, melyben kifejtette, hogy szerinte A hallgatag asszony szövegkönyve „alkalmasabb a megzenésítésre, mint a Figaróé vagy a Sevillai borbélyé".
Az előadást Anger Ferenc rendezi, és a főbb szerepekben Runi Brattaberget (Sir Morosus), Temesi Máriát (Sir Morosus házvezetőnője), Dietrich Henschelt (Schneidebart borbély) és Íride Martínez (Aminta, a felesége) láthatjuk. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarát és Énekkarát Kocsis Zoltán vezényli.
