A lassított akciójelenetek közül a kung-fu viadalok a legszebbek. Hát mik ezek, ha nem a tisztelet, a kölcsönös megbecsülés és a mérhetetlen precizitás táncai?
A film Ip Man életét meséli el, és teszi mindezt elég lírai stílusban. Talán kissé túlságosan lírai stílusban, ugyanis ha nem tudtam volna, hogy nagyjából miről szól a film, akkor néhol igencsak meg lettem volna lőve. Addig rendben vagyunk, hogy a film szépen végigzongorázza a mester életének főbb részeit, de az egyes epizódok és események között néhol igen laza az összekötő kapocs.
Az tiszta, hogy egy ember élete, főleg egy változó berendezkedésű és belpolitikájú országban igen sok fordulatot tartalmaz, ahogy az életében fontos szerepet játszó mellékszereplőké is, ám a rendező nem igazán tisztázta minden szál súlyát és helyét. A nagymester inkább csak nagyon szép és esztétikus képeket, hangulatokat villant bizonyos eseményekről, a többit pedig ránk bízza – mindezt szomorkás zenei aláfestéssel.
A filmben megjelenő összecsapások nélkülöznek majdnem mindent a megszokott verekedős jelenetek hangulatából – néhány jelenetet kivéve nem a másik fizikai megsemmisítése a cél, hanem annak bebizonyítása, hogy az ellenfelek birtokában vannak a kung-fu mesterségének. Jobbára körbetáncolják a vásznat, és gyönyörű jelenetekben, mozdulatokban mesélik el mindazt, amit hosszú évek alatt sajátítottak el.
A nagymester, bár az alaptörténet csavarokban gazdag, nem a legmozgalmasabb film, amit mostanában láttam, de annyira áthatja a hagyománytisztelet és a túlcikornyázott visszafogottság, hogy érdemes végigülni. Nem egyszerű, de megéri.
Olyan élmény, mint amilyen Ip Man viszonya lehetett egyik mesterének lányával: nagyívű, hosszú, szenvedélyes és távolságtartó.
