Mélység, finomság, kegyetlenség, erő és hangerő. Japán most újra eljött, többek közt hét vörös ruhás nővel, akik a Trafó közönségének mutatták meg, mi a Butoh.

2013. szeptember 23-tól 28-ig tart az „Itt van Japán" című, harmadik alkalommal megrendezett, előadó-művészeti fesztivál Budapesten. A nyitóelőadásról két szerzőnk négykezes írását olvashatják.

Hét nő és tízezer halál

Ahogy a rendezvény címe sejtetni engedi, elsősorban Japánhoz és a butoh-filozófiához kapcsolódó tánc- és mozgásművészeti előadásokat tekinthetünk meg a fesztiválon. Ráadásul az események mögött mintegy láthatatlan ezüsthálóként feszülnek meg a nagyközönség számára alig tapasztalhatóan a workshopok, melyeket Daiji Meguro és Ko Murobushi tart. Kétségtelen, hogy az ezeken részt vevő magyar táncosok nagy tapasztalattal gazdagodnak. Én, aki egyszerű néző vagyok, és legfeljebb szavakkal táncolok, a nagy együtt-rezgésnek, kölcsönhatásnak a legelemibb rétegeibe pillanthatok csak be: az előadásokba. Van némi priuszom a butoh kapcsán, hiszen írtam Bataritáról, mégsem merném azt mondani, hogy pontosan tudom, mi az a butoh. Számomra elsősorban kihívás. Kihívás a szellem és lélek számára, hogy az értelmi és érzelmi világ fel tudjon valami nagyon különöset, különlegeset dolgozni. Ez a „különlegesség" nem feltétlenül pozitív, sőt, lehet kimondottan bizarr némely pillanatban, máskor meg szinte giccsesen szép. Egyetlen butoh-előadáson belül végig lehet száguldani az érzések széles skáláján, mégis felépül – a szemlélődő adott lelkiállapotától és helyzetétől függően – egy sajátos narratív szál. Bármennyire furcsán is hangzik, úgy, hogy itt közben azért „hiperavantgarde"-ról van szó, vagyis a butoh-előadás sokkal inkább épít a „valami másra", mégis nekem nagyon sokszor és sokféleképpen (volt, hogy egy előadást többször néztem meg) összeállt a történet. Ez a „történet" persze nem olyan volt, mint egy novella, inkább, mint az álom, aminek részletei csak jóval később jutnak az ember eszébe. Abban sem vagyok biztos, hogy a butoh-előadásnak „tetszenie kell", sőt egyáltalán, a színházi előadásnak sem hiszem, hogy feltétlenül „tetszenie kellene". Régen rossz az a színház, ami mindenáron és csak tetszeni akar. Más kérdés, hogy vajon a színház, még ha provokál is, akkor is lehet-e jó. Vajon van-e a színháznak etikája? Mégis van valami, ami a színpadi produkciókat számomra igazán értékessé teszi, ezt pedig csak két szóval tudnám érzékeltetni: mélység és finomság. Amikor Ko Murobushi vagy Batarita előadásait láttam, bármennyire is megvalósították néha/gyakran a „kegyetlen színház" élményét, mindig éreztem, hogy ez a mélység és finomság jelen van a mozdulatokban, sőt, ha úgy tetszik, abban a sajátos „történetben", amit a butoh magába rejt, mint ahogy egy Akutagava-novella rejti magába a régi japán verseket. Antonin Artaud jut eszembe ilyenkor, talán még Brecht is, de szöveg nélkül. Ezek persze jellegzetesen európai asszociációk egy keleti művészettel szemben, tehát lehet, hibásak. Lehet, nem. Mert mégis érdekes, ahogy a japán művészetre hatott a második világháború után a nyugati, és most végignézzük, ahogy a japán művészet termékenyen hat a magyarra. Kelet és Nyugat nagy keveredésében élünk, amit a művészet a maga eszközeivel kifejezésre juttat.



Az „Itt van Japán!" nyitóelőadására, a Batik társulat „Érintés/Shoku" című darabjára a Trafóban – nem túlzok – hatalmas érdeklődés mellett került sor. Nem tudom, hogy hány százan voltak, de igazából nem is ezt figyeltem. Ez az előadás nem elsősorban és csak butoh-előadás, hanem annak hatásából és a kortárs balettből építkező tánc-darab. Az első asszociáció egy mondatban számomra ez volt: hét nő és tízezer halál. Eszembe jutott Zalán Tibor verse, aminek eredeti változata úgy végződött, hogy „hallgat a Hét Nő", ami ugyan védhetetlen, ha úgy gondoljuk, hogy a múzsákról van szó, akik, ugye, kilencen vannak, de mégis misztikus és sokat sejtető, és nekem jobban tetszett. Itt azonban nem hallgatott a Hét Nő. Olyan pontos kegyetlenséggel csinálták végig az egyórányi előadást – tizenegy éve adják elő –, melyben nem kímélték sem magukat, sem a padlót, hogy néha már én aggódtam értük, hogy agyonverik saját magukat, hogy szétütik apró testüket, és a nagy ritmusra szétütik a szívem is. Úgy hullámoztak, mint vörösvérsejtek az ereimben, és sikerült annyira abszurd helyzeteket generálniuk, hogy hol kifordított Las Vegas-i hotel szilveszteri bulijában éreztem magam, hol pedig a várpalotai discóban a kilencvenes évek végén. Korábbi elméletemet a „mélységről és finomságról" pillanatok alatt széttáncolták, és most megint gondolkozhatok rajta, hogy mi az a butoh pontosan, még akkor is, ha ez nem butoh volt. Mit is láttam valójában? Mi az a butoh? Mi az a tánc, és mi az a színház? Szerencsére hétvégén a Nemzeti Táncszínházban megnézhetek még pár butoh-előadást.

Weiner Sennyey Tibor

Berobbanás

A kortárs balett és a butoh elemeiből építkező Érintés című produkció telt ház előtt nyitotta meg – avagy robbantotta be – az „Itt van Japán!" fesztivált a Trafó nagytermében. Talán kissé túl nagyot is szólt ez a robbanás, személy szerint nem annyira a lelkemben, mint inkább a dobhártyámban és a retinámban. A produkcióban iszonyú agresszivitással bömböl a bejátszott zene, égetnek a színek, a fények. Talán csak azért, hogy eltereljék a figyelmet arról az ürességről, amit ez az előadás a legintimebb pillanataiban sem tud betölteni.

Hét vörös ruhás japán nő elképesztő energiája tombol a színpadon. Elesnek, felkelnek, kinyúlnak, összecsuklanak, jó ritmusban, pontosan és fájón. Elég is lenne ennyi magában, hiszen értjük, érezzük, a további felfedezőút befelé vezetne. „Hogyan esik el a tökéletes ember?" – teszi fel a valódi kérdést Jørgen Leth (Lars von Trier egyik mestere) egy régi filmjében. Hát így...: és a szereplő nagyon sután lefekszik a földre. Ez az érintés mélyebbre hatol, mint itt száz balettos puffanás.



Ez a mostani Érintés inkább a kifelé mutatás (show) útját választja, és nem bíz semmit a néző képzeletére. A téma súlyát (a műsorfüzet szerint érzelmi hullámvasúton utaznak ők most), a kikerekedett szemek és szájak közvetítik felénk (néha üvöltenek is), a vörös ruha alatt viselt kissé túlfodrozott fehérneműkbe nyúlnak, önkielégítést imitálva matatnak odabent, fehér nyál csordul lassan, kitetten a szétfeszített szoknyára. A harsány zenehasználat hol keménykedő dobokkal festi alá, mit is kellene látnunk és átélnünk még jobban, hol pedig vad és romantikus klasszikusok korbácsolnak a felzaklatás hegyeire. Ellenpontként olykor egy-egy lassú szólót látunk a táncosoktól, ezek formailag amolyan butoh-alapú etűdöknek tűnnek, de ebben a hajszában, amit az előadás tempója diktál, nincs idejük (és nekünk sem) megnyugodni, megszületni, szárba szökni. A táncosok technikásak, de érzelmileg nagyon is fedettek, így minden önfeltépésnek látszó akció inkább csak effekt, és unalmasan simul bele a túlhangosított gépzene-áradatba.

Talán több iróniával és humorral ez az előadás is kiválthatna igazi sokkélményt, szólhatna mindarról, amit most számomra hiábavalóan sulykolnak a negyedik falba: hogy minden olyan energiával, amit nem tudunk a létezésünkbe organikusan beemelni, önmagunkat cincáljuk szét. Csakhogy az igazi robbanásokat mindig telített, lassú és gyilkos csendek előzik meg, melyekben – az utolsó pillanatokban is talán – még ott mocorog a szabad választás lehetősége is.

Formanek Csaba

BATIK (J): Érintés/Touch/Shoku. Rendező, koreográfus: Ikuyo KURODA. Táncolják: Chiaki ISA, Haruka KAJIMOTO, Ayaka NAKATSURU, Mamiko OE, Rie TERANISHI, Minako UEKI, Kumiko YAJIMA. Látvány: Ikuyo KURODA. Fény: Satoe MORISHIMA. Hang: Kyoko YAMADA. Színpad menedzser: Eiji TORAKAWA. Jelmeztervező: Kazuko GOTO. Producer: Koichiro TAKAGI. Program menedzser: Ayako TSUCHIYA.
Az „Itt van Japán!" fesztivál további előadásai és az esemény a Facebookon itt található.