Színház és valóság, külföldiek és magyarok, nemzeti identitás és beilleszkedés. Mi történik, ha egy holland lány és egy olasz srác egy belvárosi lakásban kezdenek új életet?
Akár múzeumban is járhatnánk a falakra és a tárgyakra kiragasztott cetlik alapján, pedig csak egy átlagos lakás ajtaján léptünk be. Mintha egy külföldi barátunkhoz keveredtünk volna, de annál azért (főleg kezdetben) idegenebb a közeg. Újabb ötlet: valóságshow esetleg? Ehhez meg nincs elég reflektor és kamera, észből és jó ízlésből pedig túl sok van. Színházban is lehetnénk: a kanapék a nézőtér, minden más színpad. De néha a kanapé lesz a színpad és a közönség mindenhol máshol van. A főszereplők a holland lány és az olasz srác, akik két év távkapcsolat után most élnek először együtt. Itt, Budapesten, magyar nyelvtudás nélkül. Kérdés, hogy mi, magyarok befogadjuk-e őket és ők hogy fogadnak el minket. És persze még rengeteg probléma és konfliktus merül fel, ha egy külföldi párt elhelyezünk egy magyar lakásszínházi projektben.
A PLACCC Fesztivál keretein belül szervezett One In One: Budapest produkció kapcsán a főszereplőket, Malu Peeterst és David Powert kérdeztük a valós, elképzelt és megjátszott élethelyzetekről.
Mikor ismertétek meg egymást, és hogy nézett ki a kapcsolatotok, mielőtt Budapestre költöztetek?
David: Két éve találkoztunk, és azóta távkapcsolatban élünk. Malu úgy döntött, hogy össze szeretnénk költözni.
Malu: Mindig ezt mondod, de ez nem így történt. Azt gondoltam, hogy egy idő után elegünk lesz a repülőutakból és a rövid együttlétekből. Úgy éreztem, hogy a kapcsolat nem fog elmélyülni, ha ennyire kevés időt töltünk együtt. Elkezdtünk gondolkozni azon, hol költözhetnénk össze, hogy ne kelljen mindig utaznunk, ha találkozni akarunk. Már egy éve újra és újra feljött ez a téma, de nehéz volt meghozni a döntést. Én jobban beszélek olaszul, hangdesignerként rugalmasabb a munkám, David színészként a nyelv miatt jobban az országhoz van kötve. De persze nekem is sok kapcsolatot és munkalehetőséget fel kéne adnom Hollandiában, ha elköltöznék.
David: Úgy éreztük, ha Malu hozzám költözne, túl nagy lenne a nyomás a kapcsolatunkon. Ha bármi elcsúszna, akkor én érezném magam felelősnek. Ezért ahelyett, hogy bármelyikünk alkalmazkodna a másikhoz, úgy döntöttünk, hogy mindketten alkalmazkodni fogunk.
Hogy jutottatok el a One In One projekthez?
David: Malu találta meg a felhívást a projektre, és rögtön elküldte nekem. Azonnal tudtuk, hogy jelentkeztünk kell.
Malu: Egy művészpárt kerestek, akik szeretnének új országba költözni, szívesen foglalkoznának a nemzeti identitás kérdésével, és van egy történetük, amit megosztanának. Magunkra ismertünk. A jelentkezéshez meg kellett írnunk egy levelet, ami már az elején izgalmasnak tűnt, hiszen ez volt az első közös munkánk.
Mikor éreztétek leginkább problémának, hogy két különböző országból származtok?
Malu: A fő konfliktus abból ered, hogy én nagyon olasznak tartom Davidet, ő pedig nem tart elég olasznak engem. De ha például a legjobb barátaival vagy a testvérével beszélek, akkor nem érzem kívülállónak magam. David viszont néha kizár ebből. A nemzeti büszkesége szokott köztünk problémaforrás lenni.
David: Ami Maluban zavar a hollandságából, hogy túlságosan az esze vezérli. De közben megvan benne az olasz vér is, ami az érzelmi oldalt emeli ki. És szerencsére a hollandok kevésbé rendszeretőek, mint például a németek - valahol félúton vannak. Ők nem akadnak ki, ha valami nem teljesen szabályos rendben zajlik, de azért igyekeznek törekedni a szervezettségre.
Most, hogy egy hónapja Budapesten éltek, mi volt a legmeglepőbb felfedezés a magyarokkal kapcsolatban?
Malu: A gorombaság az, amire a legkevésbé számítottam, és amit mostanra már megtanultam értékelni. Ez az ellenszenv nem ugyanaz, mint a franciáknál. Párizsban a lekezelő arroganciát érzékeltem sok helyen. Itt inkább egyfajta unott nemtörődömségről van szó. Amikor elmentünk egy étterembe vacsorázni, a pincérnő már úgy jött oda az asztalhoz, mintha ideges lenne, hogy rendelni akarunk valamit. Megkérdeztük, hogy mi a különbség a vegetáriánus és a nem vegetáriánus menü közt. Már jött is a válasz: az egyikben van hús, a másikban nincs. De olyan stílusban, mintha mi lennénk teljesen őrültek. Ezután fel mertük tenni a kérdést, hogy dolgozhatunk-e bentről, ha az internetet szeretnénk használni. A válasz: van internet kint is. De mi szeretnénk bemenni, mert itt túl nagy a zaj. Megvonta a vállát, azt mondta, hogy neki aztán tök mindegy, és elsétált.
Milyen szituációban éreztétek leginkább a magyar nyelvtudás hiányát?
Malu: A projekt szervezői, Tamás és Emőke feladatokat adtak nekünk a felkészülés alatt. Az egyik az volt, hogy menjünk el a Havanna lakótelepre, és kérdezzük meg az embereket, hogy milyen ott élni. A helyszínen készítettünk hangfelvételeket is, úgyhogy utólag meg tudtuk kérdezni a magyar barátainkat, hogy mit mondtak az emberek.
David: Volt pár nagyon furcsa alak. Egy öreg nő elmesélte, hogy egyszer elveszett a Vatikánban, és végül a pápa mentette meg őt. Odajött hozzá, és (természetesen magyarul) megnyugtatta, hogy kivezeti őt a szűk utcákról.
Malu: Az egyik srác tudott kicsit angolul, és a beszélgetés közben egyszer csak előhúzott egy kést. Nagyon megijedtünk, de aztán kiderült, hogy csak meg akarta mutatni nekünk, hogy ezt tartja mindig magánál, mert veszélyes a környéken járkálni.
David: Azt hittük, hogy drogot akarnak eladni nekünk, de igazából csak meséltek az életükről. A végére sikerült megküzdenünk a nyelvi nehézségekkel: ők megértették a kérdést, és valamit válaszoltak is.
Malu: Mindenhol máshol megértettük magunkat. Bárhova megyünk, ahol csak magyarul beszélnek, egyszer csak felbukkan egy joker, aki nagyon jól tud angolul, élvezi, hogy beszélhet, és kiment minket.
Hogy változtak az elképzeléseitek Budapestről így, hogy már egy hónapja itt laktok?
David: Az elején kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy szigeten. Párként mindig együtt mentünk mindenhova, általában nagyon turistaként viselkedtünk. Mostanra kinyíltunk, és jóban lettünk helyiekkel, ami máris megváltoztatja a tapasztalatot.
Malu: Nekem fontos az érzés, hogy ha akarok, láthatatlan tudok maradni. Ha nem szólalok meg, akkor olyan, mintha én is magyar lennék. Nápolyban például nem tudtam ugyanígy elvegyülni, mikor Davidnél voltam.
Érdekes, hogy fontosnak tartod, hogy beolvadj az emberek közé, miközben most épp az ellenkezője történik veletek: ti vagytok a középpontban, mindenki rátok kíváncsi. Mennyire tudjátok elválasztani a valóságot és a színházat ezekben a napokban?
Malu: Néha én is összezavarodom, hogy éppen szándékosan generálunk egy konfliktust, vagy ez a valóságban is így történne. Pár nappal ezelőtt kérdeztem meg Davidet, hogy megölelhetnénk-e végre egymást egy percre anélkül, hogy azt gondolnánk, hogy ez az előadás része, vagy dokumentálnunk kellene a jelenetet. Néha elfelejtjük, hogy az életünk valójában a mienk. Mindennek történetté kell válnia, amit egy bizonyos nézőpontból látunk, egy téma alá rendezünk, jelenetet készítünk belőle. Ez persze el is mélyíti a beszélgetéseket és a történéseket, de néha kevés idő marad a normális együttlétre.
David: Az is megtörtént már az utóbbi hetekben, hogy kerestünk egy videót, de nem emlékeztem, hogy tényleg felvettem-e, megtörtént-e egyáltalán vagy csak a képzeletemben hoztam létre egy jelenetet, amiről azt gondoltam, hogy később eljátszhatjuk.
Ti milyen műfajba sorolnátok ezt a négynapos előadást? Valóságshow-t, performanszot, színházat, vagy valami teljesen mást látunk?
Malu: Nekem olyan, mintha jazz-zenét játszanánk. Van egy alapunk, amire mindig más reakció érkezik, és ezzel különböző irányokba indulunk el.
David: Én színháznak mondanám. Előre megtervezett jeleneteket játszunk, de sokszor egy párbeszéd valóssá válik, amikor például tényleg elegünk lesz valamiből. Én a valósághű színházat szeretem. Amikor a darab az emberek életéről beszél. Szerintem attól igazán jó egy előadás, ha tudok hozzá kapcsolódni, és a saját életem problémáira tudom rávetíteni.
Malu: És mindketten azt a fajta színházat szeretjük, amikor a közönség közel van, és résztvevőként is szerepet kaphat. Ezen kívül fontos, hogy egy speciális helyszínen legyen az előadás, ami nem egy színház vagy múzeum.
David: A performansz szót pedig nem szeretem, még akkor sem, ha tudom, hogy néhány vonásában ez történik itt. Bejönnek az emberek, elkezdenek főzni, én ezt például színháznak nem nevezném. De ki tudja, lehet, hogy ha már emberek nézik, ahogy mások főznek, az színházzá válik? Lehet rossz vagy jó színház, de színház.
Malu: Szerintem ez ide-oda hullámzik: van, amikor inkább színház, máskor inkább beszélgetés. Néha erősebben vághatnánk el a jelenetet azzal, hogy kisétálunk, vagy hirtelen elkezdek zongorázni.
David: Szerintem minden a szituáción múlik. Az elején azt is elhatároztuk, hogy nem engedjük, hogy a közönség túl nagy szerepet kapjon. De amikor este elkezdtek segíteni főzni nekünk, akkor persze hagytuk. Nem mindig lehet kiszámítani, mi fog történni, de épp ez teszi érdekessé az előadást.
Mik a terveitek, miután a projekt véget ér? Maradtok Budapesten?
Malu: Még nem döntöttük el véglegesen. Ami biztos, hogy én október elején Berlinbe megyek, és egy hangdesigner projektben veszek részt.
David: Én pedig hazautazom Nápolyba, és nem csinálok semmit.
Malu: Ami nekem kicsit furcsa. Hogy örülhet valaki ennyire annak, hogy nem kell semmit csinálnia? Az elmúlt két hétben egyébként többször is eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszajönnénk.
David: Ami mindenképp probléma, hogy nagyon nehéz lenne színészi munkát találnom Budapesten. És ha nem tudom azt csinálni, amit szeretek, akkor depressziós leszek.
Malu: Nekem sem egyszerű, de hangdesginerként egy fokkal könnyebb dolgom van. Érdekes, hogy egy hónap alatt mennyire közel kerültünk ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy itt maradjunk. Ha nem lenne rajtunk a nyomás, hogy egy hónap alatt be kell rendezkednünk valahol, és végül a történetünket elmondani az embereknek, akkor valószínűleg lassabban mélyülnénk el az együttélésben és az új környezetben is. Ez a projekt jótékony hatása.
One In One az ötletgazdák szemszögéből: Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás
Honnan indult a legújabb lakásszínházatok ötlete?
Tamás: Két éve a PLACCC Fesztivál felkért Emőkét és engem, hogy hozzunk létre egy előadást. Szabadúszó színészek vagyunk, dolgozunk kőszínházakban is, de főleg lakásszínházi darabokkal, helyspecifikus előadásokkal foglalkozunk. Elkezdtünk gondolkozni, hogy tudnánk egy olyan lakásszínházi előadást létrehozni, ami kilép a magyar közegből. A PLACCC egy nemzetközi fesztivál, ezért is fontos témának tartottuk, hogy a nemzeti identitás és a beilleszkedés kérdését összehozzuk a lakásszínházi formával. A One In One projekt kiindulópontja, hogy egy fiatal pár egy külföldi országba költözik, ahol még soha nem élt, és ott megpróbál beilleszkedni, legálisan papírokat szerezni, elmenni különböző hivatalokba, felépíteni egy új életet. Malu és David egy hónapja érkezett Budapestre, azóta megpróbáltak munkát is szerezni, hogy ne turisták legyenek, hanem valóban le tudjanak itt telepedni.
Miért Malut és Davidet választottátok a lakásszínház főszereplőinek?
Emőke: Közzétettünk egy felhívást, és ezen keresztül lehetett jelentkezni a projektre. Szerencsére sok jelentkező volt, ezért többkörös forduló kerekedett belőle. Természetesen ez egy nagyon személyes döntés is, hiszen a saját helyünkre kerestünk egy párt. Malu és David már a beküldött anyagok alapján nagyon szimpatikusak voltak, és azóta sem csalódtunk bennük.
Hogy épült fel a készülési folyamat, milyen instrukciókat adtatok?
Emőke: Az első két hetet meghagytuk a reális szituációknak, hogy kezdjék el valóban felépíteni az új életüket. Természetesen mi már ebben a fázisban gondolkoztunk, mint külső dramaturgiai szemlélők, hogy mik azok a részletek, amiket mi fontosnak tartunk. Ahogy haladtunk a mostani állapot felé, egyre inkább realizálódott, hogy a végeredménynek egy hosszútávú performansznak kell lennie. Ódzkodtunk azoktól a megoldásoktól, amelyek csak felszínesen vagy kezdetlegesen mutatnák meg ezeket a nagy, szerteágazó témákat. Ezért döntöttünk a négynapos intenzív jelenlét mellett. A téma mellé párosítottunk egy nagyon intim és reális szituációkra épülő formát.
Tamás: Fontos kiindulási pont volt, hogy ezt a lakást is már ők találták. Mielőtt Budapestre jöttek, Nápolyban voltak együtt, és ott kezdték el a lakást keresni, amiről videókat is készítettek a projekt blogjára.
Mennyiben más ez az előadás, mint a korábbi lakásszínházas munkáitok?
Tamás: Teljesen más, hiszen eddig mi voltunk a darabok főszereplői. Most is megpróbálunk szereplőként (helyi barátként) részt venni. De amikor a nézők átveszik az uralmat, akkor Malunak és Davidnek is úgy kell teperni, hogy a figyelmet magukra vonják, hogy kevésbé férnek bele a megtervezett jelenetek.
Emőke: Ilyenkor inkább visszahúzódunk és külső, rendezői szemmel nézzük a történéseket. Bár úgy tűnik, hogy minden véletlen, de közben egy nagyon pontos rendszere és szerkesztettsége van az előadásnak.
Tamás: A próbafolyamat és a közös munka során addig akartunk eljutni, hogy tudjuk úgy strukturálni az életüket, hogy ne látsszon a nézőnek, de azért szerkesztett legyen. A viták, a monológjaik, a nézők megszólítása, mind előre megtervezett módon történik.
Emőke: A napjuk panelekből épül fel, és ezen belül is szituációk vannak, amiben ők persze szabadon is mozoghatnak. Ha egy vita kialakul köztük például David olaszságáról, akkor ennek lesz egy spontaneitása. Van egy abszurd vágása az előadásnak, ahol a nézőkkel való kommunikáció, a belső monológok, a zongorajátékok váltakoznak.
Tamás: Ezen kívül van maga a lakás, amit minimális szinten tartva, de megpróbáltunk úgy berendezni, hogy egyfajta múzeumként vagy installációként működjön. Kizárólag a saját tárgyaik, ruháik vannak kitéve, de sok mindent feliratokkal felcímkéztünk, elrendeztünk egy koncepció alapján. A nyelvi vonalat Malu és David fülhallgatójával próbáltuk behozni a lakás terébe: az előre felvett, magyarul felolvasott monológjaikba bele lehet hallgatni a felakasztott fülhallgatókból.A One In One színdarab/performansz/valóságshow péntek estig látogatható. Jegyek és további információk itt. Az előadást megelőző hetekről a két fiatal blogján videókat, hangfelvételeket és fotókat találunk.
