Amelyik háztartásban nincsenek cipősdobozban lapuló, megsárgult fényképek, amiken nehezen beazonosítható emberek pózolnak, az nem is rendes háztartás.
Még. De biztos eljön majd az idő, amikor megöröklöm a családi fotógyűjteményt, és megint végigfogdoshatom egyesével a régi képeket, aminek mindig meglesz az az utánozhatatlan bája, amit egy digitális fénykép sosem fog tudni visszaadni.
A családom birtokában lévő fotót nem képviselnek különleges fotóművészeti értéket, csak eszmeit. Szemben a Howard Greenberg tulajdonában lévő fotókkal, aki lelkes megszállottsággal gyűjti és kutatja a fotózás történelmének kimagasló darabjait. A szenvedély és gyermeki öröm, amivel a gyűjtemény bármely darabjáról tud beszélni, valóban magával ragadó – de a képei nem csak ezért bűvölik meg az embert.
A Mai Manó Ház nagy megtiszteltetésben részesült, amikor Greenberg gyűjteményének több mint 100 darabját állíthatták ki Párizs és Svájc után harmadikként. Kincses Károly, a magyar kiállítás kurátora is csak meghatottan tudott nyilatkozni a munkáról, és köztünk legyen szólva, teljesen megértem.
Tömény is egy kicsit, szoknia kell a szemnek, hogy valóban azt látja, amit. Mert elhinni kicsit nehéz, hogy volt alkalmam ezek előtt a képek előtt sétálni. Túlhájpolnám? Nem gondolom. Néhány kiállított képbe igen egyszerű belebotlani itt-ott, a neten, blogokon, de valódi hangulatuk nagyon erősen kijön, amikor élőben látja őket az ember.
Csak ismételni tudom Kincses Károlyt, hogy ezt a kiállítást mindenkinek látnia kell, akár érdekli a fotózás, akár nem, mert több szempontból is példaértékű, és testközelből jön csak ki igazán a mágiája.
Ritkán vagyok ennyire lelkes, de már most azon gondolkodom, hogyan nézhetném meg akár minden nap. Csak hogy emlékeztessenek a képek arra, hogy minden sarokban ott van a szépség, csak észre kell venni.
