Ennél már nem lehet szarabb, ugye? Most már nincs hova lefelé, ugye? Elértük a gödör alját, felesleges tovább ásnunk, mint anno az óvodásként a homokozóban, ugye?

Vagy: ha van lejjebb, akkor köszönöm szépen, én inkább hazamegyek ebből a buliból, mert a tömény már túl drága, a sörökből kiment a szénsav, borból meg csak szar maradt. A lányok már túl kábák, fiúk meg mind lelombozóak, és annyi tettvágy sincs bennük, hogy kiugorjanak az éjjel-nappaliba csokiért vagy valami.

Ebben a buliban ciki, ha valaki nem szőrös férfi vagy ékszeres nő. Nem kifizetődő, ha valaki nem arra bukik, amire kéne. Ebben a buliban ráadásul a házigazda a legrosszabb arc, mert nagyon meg szeretné mondani a vendégseregnek, hogy mi merre hány méter, amikor bőven elég lenne, ha megmutatná, hol a vécé és hol a hűtő. De nem. Még arra is kínosan próbál ügyelni, hogy mossuk kezeinket.

Mert persze, arról nem mi tehetünk, hogy ő szervezte a bulit, mi pedig belementünk, hogy nála tartsuk. Elvégre ígért egy csomó szépet és jót, majdhogynem meztelen táncos lányokat, kerítést kolbászból és akkora kertet, ameddig a szemünk ellát, csak ne nézzünk messzire.

Aztán a grillezős teraszhoz vezető lépcsőn fokonként derült ki, hogy fogyasztani, mulatni és jól érezni magát csak az fogja, aki megfelelő színű, szereti a folkpopot és a mangalicakolbászt. És hiába van kerti parti, mert azt mondták, szép idő lesz, valójában szakad az eső, az eresz alatt már nincs hely, a kabátok meg az esernyők elfogytak, és aki ázik, az senkit sem érdekel.

Mondjuk melyik buliban érzi magát mindenki jól? Naná, hogy egyikben sem. Valakinek sosem fog tetszeni a zene, a kaja, a hely vagy a társaság. Ez tény. Na de egy olyan mulatság, ami már csak annak tetszik, aki szervezte, meg pár haverjának, akik közül az egyik a traktát osztogatja, egy másik meg a házirendet, az egy kicsit túlzás.

Leléphetnék már most, tulajdonképpen, ahelyett, hogy hisztizek, de még mindig hajt a kalandvágy. És arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit lehet még ebből kihozni, bár sok jóra már nincs kilátás.

De oké, most ez van, és próbálom optimista módon felfogni – ez csak egy körülmény. Ezt mantrázgatom, hátha attól jobb és elviselhetőbb. Hátha. Mert attól, hogy rossz a zene, én a jó zenét szeretem. Attól, hogy rossz a társaság, az én társaságom még jó. Attól, hogy itt most nagyon meg akarják mondani, hogy gondolkodjak, én még tudom, hogy nekem mi a fontos és mi nem.

Töltök még egy kört, és lassan elindulok gyalog, mert se taxira, se tömegközlekedésre nincs pénzem.