Egyszer egy kislány elindult szerencsét próbálni. A nagy hegyeken túlról érkezett, és azt gondolta, mindenkinek rejteget az Isten szerencsét valahol.
Nyolc évvel ezelőtt volt egy mesenap a gyermekeim óvodájában, akkor arra gondoltam, én is viszek néhány székely népmesét ajándékba. Annyira jól sikerült, a gyereknek annyira tetszett, a közönség annyira beleélte magát a mesébe, hogy azon gondolkodtam, ezt tovább kellene vinni. Egyszer csak jött egy sugallat, rám kerekedett egy nagy szoknya, és hogy két lábra állítsam a bábokat, a lábaimra húztam őket - így kezdődött.
Kineveztem magam lábbábosnak, olvastam és mozgattam a lábaimat a meséhez egy nagy zöld szoknyában, amire rá van varrva egy fa és egy házikó - ez volt a háttér. Azóta már letettem a könyvet csak mesélem a meséket, meg bábozok hozzá, és így járom az országot.
Ezelőtt mivel foglalkoztál, hogyan jött ez a váltás?
Olyan mesés világban nőttem fel Erdélyben, amit magammal hoztam. Lényegében a honvágy miatt is csináltam, mert hiányzott nekem ez a székelybeszéd és az a varázslat, amiben felnőttem. Mindig is szerettem a meséket és akkor ez így, mint egy batyu, szépen a lelkemben össze volt csomagolva, a mesenap alkalmával kicsomagoltam a batyut, és azóta is csomagolom.
Azelőtt sok mindennel foglalkoztam. A Henkel cégnél dolgoztam, angolt tanítottam egy iskolában, voltam irodában… Nem mentem egyetemre, mert nem tudtam, hogy mire menjek, annyi minden szeretem volna lenni. Érdekelt a színház is, a képzőművészet, a hittanoktatás, a rajz, foglalkozni a gyerekekkel, az öregekkel. Ezt mind nem lehet egyszerre. Így hát Anya lettem, hisz arra készültem mindig is. Megszülettek a gyermekeim, Csinszka és Marci, s akkor eljöttünk szerencsét próbálni Magyarországra.
Meg is találtam a szerencsémet, méghozzá a gyermekeim által. Először Szendehelyen éltünk. Írtam haza a leveleket, hogy úgy szeretem Szendehelyt, hogy el nem feledhetem Sepsiszentgyörgyöt és így búcsúztam: Szende Szendehelyről. Retusáló munkám volt egy kerámiaműhelyben, betanultam, hogyan kell fülezni, hogyan kell kézzel díszíteni a tárgyakat, ezt csináltam évekig, azonkívül öreg nénikre, gyermekekre vigyáztam, takarítottam, tehát mindent csináltam, hogy meglegyen a kenyerünk.
És a meséléssel már főállásban tudsz foglalkozni?
Igen. Mint egy szabadúszó előadóművészt, hívnak mindenfele. Először egy mesével kezdtem, ami belefért egy hátizsákba, azzal indultam. Szépen alakult: először kis morzsa volt, aztán lett belőle kifli, aztán cipócska, aztán kenyérke.
Milyen korosztálynak szólnak a meséid?
Mindenkinek. Olyan jó érzés, mikor a felnőttek kacagnak a mesén. Én azt szeretem, mikor ott van az egész család egy csokorban, mint a rókagomba. Az a legmeghittebb, ha együtt ülnek és nézik a mesét, a gyerek az anyukájának az ölében, anyuka is kacag, gyerek is kacag, és az apukát is bevonom a mesébe. Ha valaki egyedül jön, az pedig egy nagy mesecsaládba fogja érezni magát.
Milyen meséket mesélsz?
Székely népmeséket. Amikor elkezdtem nagy honvágyam volt, és ez a nyelvezet nagyon szép, van egy ritmusa és az olyan jó. Az varázsolja el az embereket, meg engemet is.
A honvággyal hogyan birkóztál meg?
Először nehéz volt, két hétig sírtam. Alig tudtak kiszedni az ágyból a gyerekek. Aztán úgy éreztem, hogy nekem ez is a hazám, s újra összekötöm Erdélyt Magyarországgal.
Többször is megemlítetted a hitet. Ennek fontos jelentősége van az életedben?
Hát hogyne! Mindenben hittem. A minden számomra azt jelenti, hogy a mindenségben, a teremtőben, a jóságban, az egész kerek világban. A mesékben is hittem, gyerekkoromban rengeteget olvastam, később mindig az istenhitem segített túl a nehézségeken. Amikor elindul a kislány szerencsét próbálni, akkor azért indul el, mert mindenkinek rejteget az Isten szerencsét valahol. Csak hát meg kell keresnie.
Mennyire aktualizálod a szövegeket a helyzethez?
Mindig. Van az alapmese, az egy mag, azt mindig rászabom a közönségre s minden közönség más. Nekik mesélek. Soha nem tudok passzívan mesélni, hanem fontos, hogy az a kör, ahol vagyok, milyen.
Írsz is?
Szoktam. Van egy pár mese, amit írtam, de azt a gyermekeimmel együtt találtuk ki. Le szoktam írni az érzéseimet, gondolataimat, azt, ami megérint engem. Sokszor a facebook-on, és az embereknek „tetszik”. Hitet ad nekik, azt mondták. Mindig arra buzdítom az embereket, hogy higgyenek a jóban. Bármi szomorú dolog történik, annak mindig van egy szépsége. Mint ez az ősz is olyan szép, elmúlik a nyár, ugyanakkor olyan szép tud lenni, mikor átöltözik a természet őszbe.
Érzek benned valamiféle küldetéstudatot.
Egyszer egy erdőben egy kisvasúton utaztunk a gyerekeimmel, Váctól Berkenye felé. Olyan gyönyörű volt az erdő, hogy én akkor nagyon meghatódtam. Máskor is meghatódtam már, de akkor nagyon. Mikor leszálltunk a vonatról, pontosan éreztem, hogy Isten azért adta ezt a küldetést hogy a szép magyar beszédet, a székely népmeséket közvetítsem az embereknek. Azért is, mert azokban benne van, hogy szeressünk szeretni. A mesében mindig az a lényeg, hogy meg kell küzdeni azért, hogy elérd a célodat, benne van minden: szeretet, hit, jóság, vidámság, tréfa, küzdelem, a jó, a rossz.
Hol szoktál fellépni?
Legfőképp itt Magyarországon, de sokat hívtak haza Erdélybe is, nemrég voltam Szabadkán, sokat járok Felvidékre, remélem, hogy majd eljutok Kárpátaljára is. Körbemesélem a régi nagy Magyarországot. Ha hazahívnak, hazavinni a mesét, az a legjobb.
