Az Operaház idei első bemutatója Verdi Falstaffja volt. Jó, egyben bátor választás, gyakran játszott mesterműről van ugyan szó - utolsó operájáról -, ám a Falstaffot mindig is jobban elismerték, mint amennyire ténylegesen népszerűvé tudott válni a közönség körében.

Az operába járó nézők többsége jól tudja, hogy remekműről van szó, de jellegénél fogva a Falstaff soha nem érte, nem érhette el a Traviata vagy a Rigoletto népszerűségét. (Ahogyan a mellettem ülő hölgy a második szünet után megjegyezte a barátnőjének: „Hát nem ez lesz a kedvenc Verdi-operám, de egyszer azért ezt is meg kellett nézni...") A Falstaffot előadni sem könnyű, a rendkívül igényes bariton címszerep mellett a kisebb szerepekhez is kiváló előadók kellenek.

A mostani előadás megütötte azt a színvonalat, ami egy sikeres Falstaff-produkcióhoz elengedhetetlen. Jó, bár nem kiemelkedően jó előadást láthattunk.


Az operát - pontos műfaji megjelölése: commedia lirica - 1893. február 9-én mutatták be a milánói Scalában. Ez volt Verdi harmadik olyan operája, ami Shakespeare-dráma nyomán íródott (a másik kettő a Macbeth és az Otello), valamint a szerző második vígoperája (az első a szerencsétlen sorsú korai mű, a Pünkösdi királyság). A szöveget Arrigo Boito írta. Az ősbemutatón a kor egyik ünnepelt baritonja, Victor Maurel énekelte a címszerepet (ő formálta meg Jagót is Verdi Otellójának első előadásán). A premiert követően hosszasan ünnepelték a majd 80 éves szerzőt, de Verdi nagy bánatára – ahogy fent már utaltam rá – a mű nem lett a közönség kedvence. Annál inkább meggyőzte a kritikusokat, akik nem győzték és azóta sem győzik dicsérni a mű remek hangszerelését, kitűnő dramaturgiáját, invenciózus dallamvilágát.

Vígoperáról lévén szó, van itt pocakos, öregedő agglegény, akit a nők jól megleckéztetnek, félreértések, cselszövések, ifjú szerelmespár, és persze happy end. Mindez azonban a színesen megrajzolt karaktereknek és persze a mesterien megalkotott zenének köszönhetően a legkevésbé sem válik felszínessé. Inkább mosolygunk, mint harsányan nevetünk, és sokkal jobban jellemzi a mű szellemiségét a derű, mint a humor. Ezzel a mosollyal és derűvel búcsúzott az idős szerző – annyi nagy tragikus opera megalkotója – a közönségétől.

A „jó, bár nem kiemelkedően jó" kitétel a mostani produkció szinte valamennyi elemére vonatkozik, így a rendezésre is.

Falsaffot már az első felvonás kezdete előtt ott látjuk a színpadon, amint egy régi televíziót imitáló hatalmas keretben ülve olvas. Később régimódi kamerák is megjelennek a színpad szélén, amint éppen veszik a cselekményt. Ötletes, látványos a zárókép: itt már a teljes társulatot látjuk a tévékeretben, kimerevítve, a „képernyőn" The end felirattal. Tetszetős és szellemes, bár nem különösebben tartalmas elgondolás. Talán az ötvenes években vagyunk, egy televíziós show-műsorban. Ahol éppenséggel a Falstaff is játszódhat, hiszen show-műsor az is, és történhetne bármikor. Ettől az ötlettől eltekintve azonban Arnaud Bernard rendező hagyja a művet magát érvényesülni. Nem hatol nagyon a mélyére, talán kevésbé koncentrál a szereplők közti viszonyrendszer finom részleteinek bemutatására, de nem is tolakszik előtérbe. A jó ízléssel felépített előadást inkább visszafogottság jellemzi.

A díszletek és a jelmezek többnyire igényesek. Hiteles látványt nyújt a fogadó belseje, amelynek hatalmas asztal áll a közepén, a falon pedig megannyi agancs látható.
A második felvonás díszlete kevésbé tetszett. A színpad közepén elhelyezett konyha berendezési tárgyai elvesztek a hatalmas térben, mely utóbbinak köszönhetően részben elveszett a windsori víg nők társaságát alkotó énekesek hangja és számos finom zenei részlet is.
A folyóban elázott Sir Falstaff magányos jelenete viszont megható volt – itt értelmet nyert a kellékek nélküli, sötét, üres filmstúdió látványa.

A harmadik felvonásban viszont az előadás leglátványosabb színpadképe tárult elénk. A windsori erdőt illusztrálandó hatalmas tölgyfa ereszkedett alá, amely aztán gyönyörűen megvilágítva szinte az egész színpadot betöltötte.

A Falstaffban már alig van hagyományos értelemben vett ária. Nagyívű dallamok helyett sokkal inkább az aprólékosan kidolgozott zenekari hangzás, a dialógusok egymásba fonódó dallamtöredékei, vagy a váratlan tempóváltások jellemzik a szituációkat és a karaktereket. A zenekar igen pontosan interpretálta a szerző elgondolásait, Halász Péter karmester (aki nyár óta a Magyar Állami Operaház megbízott főzeneigazgatója) felkészültségéhez kétség sem férhet. Az egyenletesen színvonalas zenekari produkció ugyanakkor nem mindig volt elég lendületes és karakteres, a finálé ("buffa fúga", ahogy Verdi nevezte Boitónak írt levelében) sem sikerült elég pergőre és feszesre.


A címszerepet éneklő bolgár vendégművész, Kiril Manolov jó választásnak bizonyult. A kitömött has nélkül is hatalmas termetű baritonista jó színész, láthatóan sokadik alkalommal formálja meg Falstaffot, vokálisan és színpadi értelemben is uralta a szerepét. Az opera nyitójelenetében feltűnően visszafogottan énekelt, később egyre jobban kinyílt a hangja, amely hang azonban nem elég tartalmas. A szerepet árnyaltan formálta meg, lehetett nevetni rajta és lehetett sajnálni, tudott önironikus és humoros is lenni, de anélkül, hogy ripacskodóvá vált volna. Valamiért mégsem marad számomra igazán emlékezetes. Talán mert róla is csak azt tudom mondani: jó, olykor kiváló, de mégsem igazán nagy énekes. Falstaff komoly színészi képességeket kíván, a szerephez csak a legnagyobbak tudnak felnőni. Manolov nincs messze ettől, de rendkívüli produkcióról azért nem beszélhetünk.

Ford szerepét – szintén jelentős bariton szerep – az üzbég Alik Abdukayumov alakította. Őt két évvel ezelőtt már láttam itthon a Simon Boccanegra Paolójaként, és akkor sokkal meggyőzőbbnek találtam. Most sem énekelt rosszul – szebb hang, mint Manolové - de sem vokálisan, sem a színészi játékot tekintve nem volt olyan átütő erejű, mint amit a szerep megkívánna. Második felvonásbeli áriája azért figyelemreméltó volt, ez maradt számomra az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete.

A kisebb szerepek közül elsősorban a Nannettát éneklő fiatal szopránt, Baráth Emőkét szeretném kiemelni. Szép hang, ígéretes tehetség, harmadik felvonásbeli áriáját bájosan, árnyaltan, finom subito pianókkal tűzdelve énekelte végig, és a Fentonnal közös duettjei is meggyőzőek, stílusosak voltak.

A Fentont alakító tenorista, Balczó Péter már „túl van ezen a szerepen", tavaly óta az Operaházban is főszerepeket énekel. A Verdi-operák tenor főhőseihez képest jóval szerényebb szólam nem is jelentett neki gondot, jóllehet, láthatóan sántított, ami bizonyára nem könnyítette meg a dolgát. Rövid áriáját szépen, bár nem különösebben árnyaltan énekelte, összességében jó Fenton volt.


Nincs könnyű helyzetben a Falstaff mindenkori rendezője, ugyanis a fentieken túl még számos kisebb szerep van a műben, amelyek azonban mégsem jelentéktelenek és csak tapasztalt énekesekre érdemes őket bízni. (Hogy a sok híres lemezfelvétel közül csak egy példát említsek: az 1956-os, Karajan vezényelte Falstaffon a címszerepet éneklő Tito Gobbi és a Fordot alakító Rolando Panerai mellett többek között olyan énekeseket találunk, mint Elisabeth Schwarzkopf, Nan Merriman, Fedora Barbieri, Nicola Zaccaria...)

A mostani előadásra a kisebb szerepeket tekintve remek társulatot sikerült összeállítani, valamennyien felszabadultan énekeltek, láthatóan élvezték is az előadást. Az Alice Fordot alakító Fodor Beatrix a tőle elvárt magas színvonalon énekelt. A Mrs. Quickly-ként fellépő Budai Lívia mélységei még mindig nagyszerűek, és színpadi jelenléte is szuggesztív. A többi szereplőt tekintve is igencsak el voltunk kényeztetve, hiszen Meg Page-et a nagyszerű Gál Erika énekelte, dr. Cajus-t Megyesi Zoltán – igen szórakoztatóan -, Bardolfót és Pistolát pedig egy karakteres tenor-basszus páros, Horváth István és Gábor Géza személyében.

(fotók: Nagy Attila)

2013. szeptember 24., Magyar Állami Operaház, Operaház

Giuseppe Verdi:
Falstaff
Opera három felvonásban

Szövegkönyvét Shakespeare A windsori víg nők és IV. Henrik című színműveinek alapján Arrigo Boito írta

Rendező: Arnaud Bernard
Díszlettervező: Arnaud Bernard
Jelmeztervező: Arnaud Bernard, Závodszky Dalma

Magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes

Karmester: Halász Péter

Szereplők:
Sir John Falstaff - Kiril Manolov
Ford - Alik Abdukayumov
Fenton - Balczó Péter
dr. Cajus - Megyesi Zoltán
Pistola - Gábor Géza
Bardolfo - Horváth István
Mrs. Alice Ford - Fodor Beatrix
Nannetta - Baráth Emőke
Mrs. Quickly - Budai Lívia
Mrs. Meg Page - Gál Erika


Forrás: Operaportál